Színes álmok - 3. fejezet

Itt a következő fejezet, Kérlek titeket, szánjatok pár percet a kritikákra, nekem nagyon sokat jelentene! A második fejezethez írt kritikákért köszönet!

Jenny

3. Justin

Másnap a lakókocsiba érve éreztem, hogy ez egy meleg júniusi nap lesz. Szinte képen vert a forróság, ahogy kinyitottam az ajtót. Gyorsan szaladtam bekapcsolni a mobilklímát. Szép is lenne, ha menet közben olvadozna a sok smink, amit felrakok.

- Huh… azt a – hallottam az ajtóból egy hangot, amit követett Matt feje. – Én be nem megyek, bébi, amíg ilyen időjárás van odabent.

- Mit is kezdenél nélkülem – húztam őt. – Neked kellene bevonszolnod ide magad, hogy beindítsd ezt a rohadt gépet.

- Bizony! De, mivel te vagy a mi életmentőnk, helyzet megoldva – dobott felém egy puszit. – Na, én húztam, ha valaki keresne, egy fél óra múlva itt vagyok.

Nagyszerű. Kezd az agyamra menni ez az életmentősdi. Mégis minek néznek engem? Én vagyok a jó tündér?

Durcásan pakoltam ki a kellékeket. Ma Justin lesz az első áldozatom.

- Szia – hallottam máris a hangját az emlegetett szamárnak.

- Szia, Justin. Kicsit még kazán van itt, várnunk kéne vagy tíz percet, hogy ne váljon semmivé a munkám – húztam a szám.

- Nem gond, úgyis korán van még – mosolygott rám kedvesen, és mintha valami megcsillant volna a szemében. Biztos képzelődöm. Vicky bogarat ültetett a fülembe, és én nem azt látom, ami ténylegesen történik, elszabadult a fantáziám. Dilis Nicole, koncentrálj a valóságra!

- Csinos vagy ma – nézett végig a ruhámon Justin, egy kicsit mohó tekintettel.

Én is végignéztem magamon, vajon mit látni. Könnyű farmer volt rajtam, ami combközépig ért, a felsőm egy fekete pólóból állt – igaz, ez elég tapadós -, mindezt, a lábamon lévő fekete converse cipő tette teljessé. Szerintem semmi extra. De azért elrebegtem egy köszönetet.

- Tudod, Nicole, szerintem kellemesen is eltölthetnénk a várakozást – nézett rám huncut mosollyal.

- Mire gondolsz? – érdeklődtem.

- Erre – felelte, és olyan gyorsan csapott le rám, hogy reagálni sem maradt időm. Száját az enyémre nyomta, és nyelvével megpróbált utat törni a számba.

Kétségbeesetten nyögtem föl, bár inkább szűkölésnek hangzott. A kezem, a mellkasának támasztottam, és próbáltam eltolni magamtól, de olyan szorosan tartott, hogy ennyi erővel egy kőszobrot is döntögethetnék.

- Mióta megláttalak, erre vágytam! Ne kéresd már magad, tudom, hogy te is kívánsz engem – hadarta, és a fenekembe markolt.

- Justin, hagyd abba, kérlek! – sziszegtem kétségbeesetten, de mintha a falnak beszéltem volna.

Szája újra az enyémen volt.

Még több erőt próbáltam belevinni a kezeimbe, és közben nyüszítettem összeszorított számon keresztül.

Justin hirtelen lepattant rólam, mintha valaki megrántotta volna őt. És tényleg. Rob állt előttünk villámló szemekkel.

- Nem hallottad, hogy a hölgy nem kér belőled? – sziszegte Justin arcába. – Takarodj innen, különben soha többé nem lesz szükséged sminkesre a sebhelyekhez te féreg! – taszigálta kifelé a kocsiból Justint.

Egy pillanatra megijedtem, mert úgy tűnt, verekedés lesz a dologból, de valószínűleg Justin úgy ítélte meg, jobb annyiban hagyni a dolgokat.

- Ő is akarta, csak kérette magát! – kiabált vissza a kocsiba.

- Nekem nem úgy tűnt, takarodj!

Lassan felém fordult.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

- Köszönöm – suttogtam.

- Nincs mit megköszönni, Nicole – nyúlt az arcom felé, de félúton megállt a mozdulata.

Kinyílt az ajtó, és Matt jelent meg. Amint meglátott minket, mozdulatlanná vált, valószínűleg megérezte, hogy valami történhetett.

- Mi a gond, fiatalság? – érdeklődött.

- Justin célba vette Nicole-t, de kidobtam őt – vetette oda Rob.

- Ah… Akkor azért volt olyan feldúlt, amikor elment mellettem. Azt hiszem, megyek és beszélek Sibyllel. Ez sajnos már nem az első eset. Ne aggódj, Nicole, ide többé be nem teszi a lábát az a bájgúnár. Már úgyis a bögyömben volt a letörölhetetlen, önelégült vigyorával – bólintott, majd kilépett a kocsiból.

- Biztos, hogy jól vagy? – faggatott Rob.

- Persze, minden oké, csak nem értem, hogy a pasik miért nem tudják a farkukat a nadrágjukban tartani? Ez valami genetikai rendellenesség?

- Nyugi már – csitított. – Szerintem, én egész tűrhetően viselkedek – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Ne haragudj, csak azt hiszem, egy kicsit kiborultam. Vagy hiányzik a reggeli kávé adagom. Te hogy vagy vele?

- Rám férne egy kis vérnyomásnövelő, végül is annyira nyugodt vagyok, mindjárt szétfolyok – nevetett fel idegesen. – Tudod mit? Most én mentem meg az életed. Mindjárt jövök – azzal kiviharzott.

Nem kellett sokáig várnom, hamarosan hallottam lépteit közeledni. Legalábbis reméltem, hogy ő az.

- Ha nikotinadagra is szükséged van, akkor itt várlak – kiabált be az ajtón keresztül.

Sóhajtottam, és megpróbáltam kivonszolni magam. A lábam jobban remegett, mint gondoltam volna, de csak megoldottam a két lépcsőfokon való lejutást. Hálásan nyúltam a pohár felé. Rob a szájába vett két cigit, meggyújtotta őket, majd egyiket a szám elé tartotta. A szívem heves dobogásba kezdett. Ráharaptam a cigarettára, de közben ajkaim súrolták lágy ujjait. Éreztem, hogy vörösödni kezdek. Robert szemébe néztem, reméltem nem vette észre, milyen hatással volt rám ez a kis közjáték. Lélegzetét visszafojtva, enyhén szétnyílt ajkakkal viszonozta pillantásom. Zavartan sütöttem le a szememet. Mégis mit csinálok? Mi ütött belém? Na, jó, tetszik nekem. Nagyon! Mindig is tetszett, de eddig csak a tévében vagy fotón láttam. Így élőben, valami pluszt adott a légkörhöz személyes kisugárzása. Mintha egy felhő venné körbe, ami egyszerre megnyugtató, izgató, bódító, és ah… El ne csöppenjek! Idióta, ébresztő, Föld hívja Nicole-t! Álmodozásomból Rob torokköszörülése ébresztett.

- Már a füstszűrőt szívod. Adjak még egyet? – vonta föl a szemöldökét.

- Nem, kösz – hajítottam a kiürült pohárba a csikket. – Inkább lássunk munkához, mert az lesz a vége, hogy Rita ma is üvöltözni fog utánad.

Elfoglaltuk a helyünket. Csendesen ténykedtem, bár a kezem enyhén remegett. Ma kicsit többet kellett dolgoznom rajta, mert a tegnapi két sebhely kiegészült két kéznyommal Rob nyakán, ami fojtogatást imitált.

- Hogy van a nővéred? – kezdeményeztem beszélgetést.

- Nem tudom, azóta nem hívtam.

- Nem szép tőled. Végül is beteg.

- Nem annyira, hogy ne tudjon kiborítani. Hidd el, jobb, ha jegelem pár napig a beszélgetést. Victoria nagyon makacs tud lenni.

Szemrevételeztem az első művem.

- Ha így haladunk, mire vége lesz a forgatásnak, tetőtől talpig sebhelyekkel foglak beborítani – viccelődtem.

- Elviselném – lehelte olyan halkan, hogy azt hittem csak képzelődöm.

Robert lehunyta a szemét, relaxált, mint tegnap.

- Londonban laksz? – kérdezte váratlanul.

- Igen, van egy pici tetőtéri lakásom hatalmas terasszal, és gyönyörű kilátással. Bár jobb lenne fordítva, nagy lakás, kis terasz.

- Nagy élettérre van szükséged? – pillantott rám.

- Nem mondhatnám, csak rengeteg könyvem van, és lassan kinövik a lakást – nevettem.

- Én is szeretek olvasni, pláne ha repülőn ülök. Gyorsabban telik az idő, és eltereli az ember gondolatait.

Egyetértően bólogattam.

- És, te merre laksz a forgatás alatt? Úgy tudom, te is Londoni vagy. Haza szoktál menni?

- Nem – válaszolta. – London túlsó felén lakok, sok időbe telne oda-vissza furikázni. Szerencsére, az egyik barátom szüleinek van egy kis házikója nem messze innen, amit nyaralónak használnak, és kölcsönadták a forgatás idejére.

- Az jó. Nekem nem kell London túlsó végéig mennem, hogy hazajussak, de így is beletelik háromnegyed órába az út. Szerencsés vagy, hogy ilyen barátaid vannak.

Hümmögött valamit az orra alatt, majd ránk telepedett a csend. Gyengéd mozdulatokkal dekoráltam őt, és közben igyekeztem nem túl mélyeket lélegezni, bódító illatából.

- Kész is van – vettem le mellkasáról a kendőt, ami a ruháját védte a festékektől.

- Kösz, Nicole – viharzott ki az ajtón. Kicsit furcsálltam, olyan hirtelen tűnt el, még Matt-et sem várta meg, hogy a haját megigazítsa, de biztos késésben van.

A nap hátralévő részében folyamatosan rohangáltunk a lakókocsi, és a forgatási helyszín között. Délben, épp hogy volt egy fél óránk valamit bekapni, és kezdődött minden előről. Délutánra azt hittem, leszakad a lábam. Egy jó dolog volt az egészben, nem futottam össze Justinnal.

A nap végeztével célba vettem az autómat, és fáradtan rogytam a vezetőülésbe. Indítottam, semmi. Még azt sem mondta, köh. Újra próbálkoztam, megint semmi. Eszembe jutott, hogy a nagybátyám Richard, a lelkemre kötötte, nézessem át a verdát. Basszus, hát persze, hogy nem tettem meg ezt az apróságot. Iszonyatosan elkeseredtem. Az egész nap történései rám zúdultak. Ez már sok volt. Sírva borultam a kormányra. Totál hülyének, és elkeseredettnek éreztem magam. Hogy jutok haza? Persze, telefonálhatok az autómentőnek, de holnapra biztosan nem lesz kész az autó. És akkor hogy jövök holnap reggel dogozni? A taxizás szóba sem jöhet, túl sokba kerülne. Tömegközlekedés szintén kizárva, mivel erre nem járt semmi. Ez egy puszta! Egy kibaszott puszta!

Hirtelen a vállamon éreztem egy meleg tenyeret. Ijedten rezzentem össze.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – hallottam a jól ismert, lágy hangot. – Cssss, semmi baj – simított végig a hátamon. Nagyon jól esett, de a könnyeim nem szűntek. – Úgy látom, nagyon kiborult a bili. Tudod mit? Szerintem rád férne egy kis kikapcsolódás, lazítás, és már tudom is, mire van igazából szükséged. Gyere! – húzott ki az autóból, a kezemnél fogva.

Úgy meglepődtem, hogy eszembe sem jutott tiltakozni. Rob gondosan bezárta a lerobbant kocsit, majd a kulcsot a kezembe ejtette. Gyengéden átkarolta a derekamat, és elkezdett a saját autója felé tolni.

- Hová viszel? – kérdeztem kábán.

- Meglepi – sandított rám, mosollyal a szája sarkában.

- Nem szeretem a meglepetéseket – durcáskodtam.

- Ezt szeretni fogod! Bízz bennem!

- Hát jó – adtam meg magam, és lehuppantam az anyósülésre. Rob már indította is az autót. Mikor kikanyarodtunk a főútra, rájöttem, hogy nem Londonba tartunk, mert az ellenkező irányt célozta meg.

Kíváncsi voltam, hol fogunk kikötni. Vajon miért foglalkozik vele, hogy jobban érezzem magam? Lehet, csak nem akarja egyedül tölteni a nap további részét, és még mindig jobb neki velem, mint egyedül. Végül is nem jellemző rá, hogy ennyire barátkozó legyen, Vicky is megmondta, hogy esélytelen. De akkor miért hagytam, hogy magával cipeljen?

- Hú, de jár az agya valakinek – nézett rám Rob. – Nagyon ráncolod a homlokod. Megfigyeltem, hogy ezt akkor csinálod, ha nagyon belebonyolódsz a gondolataidba – magyarázta. – Nyugi, minden rendben lesz – bíztatott mosolyogva.

- Oké, nyertél, megadom magam. Bízom benned! – Kijelentésemet elégedett bólintással nyugtázta.

- De hová megyünk?

- Nicole! – háborodott fel. – Ezt nem hiszem el! Ennyire nem lehetsz kíváncsi. Megvan még az oldalad, vagy olyan lyukacsos, mint egy sajt? – tapogatta meg a derekam.

- Ha, ha. Inkább a vezetésre figyelj – utasítottam rendre, majd fejemet az ablak felé fordítottam és élveztem az elsuhanó tájat.

Nem sok ház akadt errefelé, a tájat inkább a mezők uralták, rengeteg szíves virággal. Olykor zölden pompázó fák és bokrok törték meg, a színes kavalkádot. Egy idő után a fák sűrűbbé váltak.

Pár perce lehettünk csak úton, mikor az autó lassulni kezdett, és Rob letért egy kis utcácskába. Az utca végét fából készült kerítés zárta.

Kérdőn néztem Robertre.