Színes álmok - 7. fejezet

Sziasztok! Köszönök minden egyes megjegyzést és pipát! Nekem nagyon sokat jelentenek, jobban megy tőlük az írás. Szóval hajrá!

7. A klub

Nyílt az ajtó, és Matt tántorgott fel a lépcsőn, majd belerogyott a székbe.

- Mindjárt összeszedem magam – nyögte.

- Jesszusom, Matt! – nézett rá ijedten Rob. – Pocsékul nézel ki! Mi történt veled?

- A csigák! Soha többé nem eszek csigát! De ne aggódj, mindjárt jobban leszek, és kezelésbe veszem a hajad.

- Még csak az kéne! – háborodott fel Robert. – A végén még lehánysz!

- Kishitű! Én profi vagyok!

- Ja, egy beteg profi. Átmegyek egy másik fodrászhoz, te meg pihend ki magad.

- Nem, nem – erősködött Matt. – Más nem tudja úgy megcsinálni a hajad, mint én. Nem mintha el lennék szállva magamtól, de ez tény!

- Hát jó, legyen – adta meg magát Rob.

- Kész vagy – vettem le mellkasáról a kendőt.

Átült a másik székbe, én pedig bepakoltam a táskámba egy-két kelléket, hogy kéznél legyenek a forgatás alatt. Közben néha rájuk lestem, hogy boldogul Matt. Egész jól ment neki.

- Megyek, hozok kávét – léptem az ajtó felé.

- Én nem kérek – szólt utánam ridegen Rob.

Szuper! Sztár úr nem kér kávét!

Mérgesen vágtattam az automata felé.

Vajon mit akart mondani, mielőtt Matt megérkezett? Talán jobb lenne, ha kapnék némi gondolkodási időt? Vagy nem találkoznánk többet? Erre gondolni sem akartam! Túl jól éreztem magam mellette. Persze csak a jégkorszakmentes időkben, és reméltem, talán idővel megemészti a hallottakat.

A sátorban ittam meg a kávét. Semmi kedvem nem volt visszamenni, de tudtam, hogy muszáj lesz, mert Rebecca várhatóan nemsokára befut, így hát vonakodva elindultam.

A fiúk, szerencsére már nem voltak ott, viszont Rebecca megérkezett. Bemutatkoztunk egymásnak, majd nekiláttam a dekorálásnak. Csak egy sima sminket kellett föltennem az arcára, ezzel gyorsan végeztem, majd táskám magamhoz véve szaladtam a stáb után.

Már elkezdték a felvételt, mire oda értem. Szememmel Mattet kerestem, és amikor felfedeztem, láttam, már sokkal jobb színben van. Úgy látszik, tényleg összeszedte magát. Különben is, holnap szombat és mivel most hétvégén nem dolgozunk, lesz ideje kikúrálni magát.

Épp egy anya-fia beszélgetős jelenetet vettek fel, amiben természetesen Rob volt a fiú. A történet, a telepes korszakban játszódik, és a jelenet a poros utcán került felvételre.

- Álljatok le, ez pocsék – kiáltotta Rita. –Rob, ne nyúlj folyton a hajadhoz, légy szíves. Újra vesszük!

Előröl kezdték. Az anyát játszó színésznő elmondta a szövegét, majd Rob következett, de idegesen újra a hajába túrt.

- Szünet! – harsogta Rita, és odament a színészekhez.

Láttam, hogy fojtott hangon vitatkoznak egymással.

Jó hosszú lesz a nap – gondoltam magamban, és nem tévedtem. Ötszöri próbálkozásra sikerült a jelenetet tökéletesre fejleszteni, és a nap többi része sem telt sokkal jobban.

Fél hat lett, mire végeztünk. Fáradtan mentem vissza a lakókocsihoz, hogy összeszedjem a holmimat. Épp felkaptam a mobilom a pultról, amikor megszólalt, és az autószerviz száma villogott rajta.

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy kész az autóm, és hívtam egy taxit, amivel eljuthatok a városba.

Szombat délelőtt elintéztem a vásárlást, és átmentem apu lakásába. Csináltam egy gyors takarítást, és nekiláttam a vacsorának. Apa hatra ért haza. Éhesen vetette magát a steak-re, és közben élménybeszámolót tartott, három hetes útjáról. Amikor a végére ért, kifaggatott, hogy mennek a dolgok a filmnél. Nagyokat nevetett, amikor Mattről meséltem, de Robról hallgattam. Nem éreztem, hogy bármit is mondanom kellene vele kapcsolatban. Hatalmas üresség támadt bennem, amikor az elmúlt napra gondoltam. Pocsékul éreztem magam, hogy nem lehetek egy átlagos apa, átlagos lánya. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden.

Nem hibáztattam érte, hogy nem bízott meg bennem, csak nagyon fájt. Elhatároztam, bárhogy is alakul, hétfőn a legfőbb célom az lesz, hogy megbeszéljem vele a helyzetet.

Vasárnap, már kora délelőtt megérkeztünk Richardhoz. Meglepetésemre Rita is ott volt, de mintha kicserélték volna. A nyugodt jókedv, szinte sugárzott róla. Vickyvel segítettünk előkészíteni a grillezéshez szükséges hozzávalókat, de amikor faggatózni kezdett, hogy merre jártam az elmúlt napokban, valahogy túl szűk lett a konyha. Elmeséltem mi történt az autómmal, és össze-vissza hadováltam. Látszott rajta, hogy nem volt meggyőző az előadásom. Viszont békén hagyott, csak annyit jegyzett meg: Majd elmondod, ha akarod.

Lassan megérkezett a többi vendég is, közeli barátok, végül tizenöt fősre szaporodott a társaság.

Evés után, amikor a repülőmodell előkerült, Richard mellém sétált. Egy ideig csak álltunk egymás mellett, és figyeltük apu lelkes arcát.

- Benne vagy az újságban – mondta váratlanul.

Teljesen lemerevedtem.

- Mi van? Milyen újságban? Miért? Nem értem! – hadartam teljesen zavartan. Aztán derengeni kezdett: Én és Rob egy autóban, és a forgatásnál lévő paparazzik. Valószínűleg az arcomra is kiült a felismerés, mert Richard csak jelentőségteljesen bólogatott.

- Nem látszik az arcod – folytatta csendesen. – De én felismertelek, a ruhád, és a hajad alapján. Csak azért szólok, hogy felkészülhess, hátha más is észreveszi.

Az ajkamat harapdálva bólintottam. Lassan megkönnyebbültem, az első ijedtségem kezdett elszállni. Úgy látszik, ösztönösen félrefordítottam a fejem, amikor villogni kezdtek a vakuk. Ha nem látszik az arcom, talán megúszom.

- Együtt vagytok? – kérdezte, miközben hunyorgó szemekkel követte a repülő útját.

- Nem – vágtam rá egy kissé ingerült hangon. Felém fordult, és felvonta a szemöldökét.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem, nincs miről – idegesen tördeltem a kezeim, de mikor ráesett a pillantása, a hátam mögé rejtettem őket. Tisztára, mint egy ötéves.

- Hát, ha mégis, én itt vagyok – adott a homlokomra egy puszit, és átölelt.

Hálásan fúrtam magam a karjaiba. Túl jól ismert, tudta, hogy valami nagyon nem gömbölyű. De azt is tudta, ha magamtól nem mondom el mi a bajom, kár erőltetni, úgysem árulok el semmit. Nem azért, mert nem bízok meg benne, hanem mert először magamban kell letisztáznom a dolgokat. Kissé, azért tartottam tőle, hogy esetleg más is fölismerhet, de próbáltam erre nem gondolni. Végül is, minek rágjam magam előre valamin, ami lehet, hogy be sem következik. Inkább próbáltam kiélvezni minden hátralévő percet, amit a családommal tölthetek.

Másnap délelőtt, Rebeccán dolgoztam, több alkalommal. Rob, csak dél körül bukkant fel. Zárkózott arccal, szótlanul ülte végig a sminkelést, és mivel Matt folyamatosan mellettünk csivitelt, nem volt rá módom, hogy beszéljek vele. Bár nem is úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne rá. Ennél fagyosabb, már csak jégcsapokkal lehetett volna a hangulat. Valahogy elviseltem a napot, nem akartam gondolni a fájdalomra, és ürességre, ami a mellkasomban tombolt.

Öt felé végeztünk, és ahogy letörten az autóm felé ballagtam, hirtelen valaki belém karolt. Ingerülten fordultam meg, és Vicky mérges pillantásával találtam magam szembe.

- Ebből elég volt, Nicole! Nem fogom tovább nézni, ahogy lógatod az orrod! Most szépen fogjuk magunkat, és beülünk valahova.

Már nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de megelőzött.

- Nem fogadok el semmilyen kifogást! Ma egyszerűen, csak jól fogjuk magunkat érezni – az arca nagyon elszánt volt, úgyhogy meg se próbáltam vitába szállni vele, és egy nagy sóhaj kíséretében megadtam magam.

Végül egy klubban kötöttünk ki, ahova természetesen taxival mentünk.

Elég tágas helység volt, amit néhol egy-egy tartóoszlop tört meg. Minden berendezési tárgy fából készült, vagy azzal volt burkolva. Rendeltünk két koktélt, és egy sarokasztalhoz ültünk, távolabb a zajtól. A színpadon egy amatőr zenész énekelt, gitárral kísérve az előadást. Nyílt este volt, és ilyenkor bárki kedvére zenélhetett, ha elég bátorságot érzett magában.

Egy ideig csak hallgattuk a dalt, italunkat szopogatva.

- Egész jól játszik a srác – böktem fejemmel a színpad felé.

- Igen, és ha nem csal a szemem, ismerem is – hunyorgott Vicky az előadó felé, mintha így jobban ki tudná venni az arcát. – Azt hiszem ez Eric. Együtt jártunk gimibe. Nem haragszol, ha odamegyek hozzá, hogy köszönjek neki? Ígérem, nem tart sokáig – kérlelt fejét félrebillentve.

- Menj csak, addig én szerzek még italokat – lebegtettem meg üres poharamat.

Átverekedtem magam az időközben tekintélyesre duzzadt tömegen, és felültem egy bárszékre, míg az italok készültek. Nem siettem vissza, ne érezze Vicky úgy, hogy miattam kéne rövidre fognia az üdvözlést, úgy döntöttem, egy ideig itt is eliszogathatok. Unottan néztem szét, és arra gondoltam, mi a fenét keresek itt, amikor otthon, az ágyban olvasva is tölthetném az időmet. Vagy egy kád vízben lazítva. Kezdtem egyre jobban lehangolódni. Hogy tudott erre rávenni? Ráadásul holnap munkanap, olyan leszek, mint a mosott rongy. Addig agyaltam, míg azt vettem észre, hogy már Vicky koktélját kortyolom. Gyorsan kértem helyette egy másikat, épp időben, mert feltűnt mellettem.

- Bocsi – tátogta felém, én pedig intettem, hogy hagyjuk.

Lehuppantam a székről, de nem számítottam rá, hogy az italok ennyire a fejembe szálltak, és kissé meginogtam.

- Segítsek visszajutni a helyedig? – szólt egy nevetős hang a hátam mögül.

Vetettem egy lesújtó pillantást arra, de arcomon szétterült a mosoly, amikor rájöttem, hogy Tom áll mögöttem.

- Szia, te férfiak gyöngye – öleltem át fél karral, hogy egy puszit adjak az arcára.

- Nem is tudtam, hogy ilyen felemelő látvány vagyok – viszonozta a gesztust.

- Biztos a sok úszásnak köszönheted – ütögettem meg kézfejemmel a hasát – mi járatban erre?

- Abszolút önző okokból vagyunk itt – intett kezével valahová a tömegbe. – Szórakozás, és kikapcsolódás.

Hirtelen elgyengültek a lábaim, ahogy eljutott a tudatomig, hogy kit rejthet a többes szám használata.

- Kivel vagy? – kérdeztem gyanakodva.

- Rpattz-el, és még egy haverral. Ha gondolod, üljetek át hozzánk – fordult Vicky felé.

- Nem is rossz ötlet – lelkesedett barátnőm.

- Áh, nem akarunk zavarni – tiltakoztam kalapáló szívvel.

- Nem kell a süket duma, Nicki – hajolt kicsit közelebb hozzám Tom. – Emlékszel? Múltkor megfőztél minket, úgyhogy örök bérleted van hozzánk

Barátnőm felé fordult, hogy bemutatkozzon, így a többség dönt alapon, nem volt más választásom, remegő lábakkal indultam utánuk.

Amikor Rob észrevett minket, az érzelmek sokaságát láttam átsuhanni az arcán. Az első reakciója, bár csak a másodperc töredékéig tartott, mintha öröm lett volna, amit fájdalmas grimasz váltott, végül rendezte vonásait, és közömbösen vetett oda egy hellót.

Átestünk a kötelező bemutatkozáson. A számomra ismeretlen fiút Bobbynak hívták, és kiderült, hogy ő is zenész. Lassan beindult a beszélgetés, és Tommal rájöttünk, hogy teljesen hasonló filmeket szeretünk, élvezettel veséztük ki, a legutóbb látott kedvenceket. Közben figyelmem egy része, Robra irányult, aki mindenkivel nagyszerűen elbeszélgetett, persze engem kivéve. A szívem összefacsarodott, amikor véletlenül találkozott a pillantásunk. A sörösüvegek száma, szépen szaporodott előtte, viszont ezzel arányosan, egyre jobban magába zuhant.

Kezdett kissé kínos lenni a helyzet, mert értetlen és kérdő tekintetek pásztáztak minket. Végül Tom nem bírta tovább.

- Megmondanátok, mégis mi bajotok egymással?

- Semmi – vágtuk rá teljesen egyszerre.

Látszott, hogy senki nem vette be.

- Na jó, akkor hozok még söröket – állt fel mérgesen Tom, és szúrósan barátjára nézett. – Rob, gyere, segíts!

Lassan, és kissé bizonytalanul állt fel a helyéről, de engedelmesen követte a barátját.

Én viszont úgy gondoltam, most jött el az ideje, hogy angolosan távozzak. Tudtam, hogy Tomnak rosszul fog esni, de nem akartam még kínosabb pillanatokat. Amikor búcsúzkodni kezdtem Bobbytól, Vicky lelkesen csatlakozott hozzám, a holnapi munkára hivatkozva. A helységből kilépve szétnéztem taxi után kutatva, de persze egy sem volt a környéken, ezért elindultunk a szomszédos, nagyobb forgalmú utca felé, hátha ott több szerencsével járunk.

- Nicole! – Hallottam egy kiáltást a hátam mögül, és sietős léptek csattantak a járdán.

Hátrafordultam, és Rob magas alakját láttam közeledni.

- Nicole, beszélhetnék veled? – kérdezte bizonytalanul Vicky felé pillantva.

Fintorogtam egyet, de végül beleegyezően bólintottam.

- Addig elintézek egy telefonhívást – vette a lapot barátnőm, és távolabb sétált tőlünk.

- Mondjad – tettem keresztbe a karom magam előtt.