Szünet

Sziasztok :)

Tudom, hogy több blogon is találkoztatok azzal, hogy szünetel, vagy éppen megszűnik.

Lehet, hogy a meleg, a front, vagy ki tudja, de én is gondokkal küzdök. Amellett, hogy az életem egy kissé zűrös mostanában, még írói válságban is szenvedek, ezért elnézést kérve tőletek szabadságolom magam bizonytalan ideig. Nem szeretnék csak azért feltenni fejezetet, mert megígértem, hogy xy napon hozom, és közben nem tudom azt a színvonalat tartani, ami elvárható lenne. A Married Life-ot továbbra is írom Szillel közösen.

Azért nézzetek vissza néha, mert hangsúlyozom, nem megszűnik, csak szünetel az oldal.

És köszönök nektek minden eddigit, és ez utánit. Szeretlek titeket! (L)

Jenny

Színes álmok - 21. fejezet

Sziasztok :)

Bocs az ismételt késésért, remélem, az olvasás kárpótol benneteket valamelyest :D

21. Gitár

(Rob)

Valahogy mégis sikerült megmozdulnom, és mint egy őrült rohantam utána. Közben legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet. Már a kapunál járt, mikor utolértem.

- Nicole! Nicole, várj! – megfogtam a karját, mielőtt kiléphetett volna. - Sajnálom. Kérlek… nem tudom mi ütött belém.

- Csak egy kis időt kértem – mondta indulatosan. – Szerintem ez teljesíthető lett volna. És tévedsz, ha azt hiszed, én nem vártam ezt a napot.

- Kérlek, gyere vissza. Beszéljük meg. Szerintem mindketten elfáradtunk, ezért nem tudunk rendesen beszélni egymással. De talán megpróbálhatnánk. Kérlek!

Pár pillanatig fontolgatta szavaimat.

- Rendben – egyezett bele, és elindult a lépcsőn felfelé.

Meglepett. Biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani. Magamban fellélegeztem, de tudtam, csak a csatát nyertem meg.

Becsuktam magam mögött az ajtót ahogy a lakásba értünk, és nekidőltem, mintha ezzel örökre idezárhatnám.

- Nem tudom, mit szeretnél még tőlem, Rob. Gyakorlatilag az előbb kidobtál, mégis mit akarsz ezen megbeszélni?! – kezdett bele, és láthatólag nagyon feldúlt és megbántott volt. – Értem én, hogy nem vagyok a legjobb társaság mostanában. És talán tényleg elszúrtam, amikor visszamentem dolgozni, de azt hittem, hogy így lesz a legjobb. A kapcsolatunkról pedig feltételeztem, van olyan erős, hogy támogassuk egymást, ahelyett, hogy a másikba rúgnánk. És hiába mondod, hogy nem a tojás, mert az is. Tényleg nem volt szép dolog, hogy nevettem, de ez nem a főzőtudományodnak szólt. Vagyis… csak nem láttam még ilyen állagú tükörtojást, és vicces volt. De sajnálom. És a gyereket is sajnálom. Meg hogy ennyire magamba zuhantam. Több időt kellett volna magunkra fordítanom. És az a rossz az egészben… – gyanúsan csillogni kezdett a szeme, és elfordult, hogy ne láthassam. – az a rossz, hogy ha rendeződik is köztünk minden, nem tudom, meddig fog tartani, mert mindig jön valami, ami elrontja. És ez lassan felőröl.

Elhallgatott, és átrágtam minden egyes szavát. Igaza volt. Mindig jött valami. Ha más nem, a saját hülyeségünk. Vagy inkább az enyém. De nélküle lenni sokkal rosszabb volt. Ezt már tapasztaltam. És most hirtelen nem is értettem korábbi durva kirohanásomat. Hogy gondolhattam, hogy elküldöm magam mellől, amikor lélegezni is könnyebb, mikor velem van? Végül csak egyetlen erős érvet tudtam felhozni, és ezt hangosan is kimondtam.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek, de megfojt ez az egész.

- Én bocsánatot kérek. Azt hiszem, nem megfelelően kezeltem a helyzetet. Nem kellett volna elvárnom, hogy az én akaratomnak megfelelően dönts. És türelmesebbnek kellett volna lennem veled.

- De te ilyen vagy, Rob. Nem kell miattam megváltoznod. És én is ilyen vagyok.

- Nem. Nincs igazad. Egyikünk sem úgy viselkedik, ahogy szokott. Mindketten kifordultunk önmagunkból.

- Talán, mert belefáradtunk egymásba – felém fordult, és szomorúan mosolygott.

- Nicole, ne mondd ezt – léptem hozzá, és finoman a kezem közé vettem arcát. – Csak felülkerekedtek rajtunk a problémák. Pár nap, és befejezem a forgatást. Utazzunk el valahova. Élvezzük ki, hogy vagyunk egymásnak. Hiányzol. Szeretlek.

Óvatosan közelítettem felé, de kissé hátrébb húzta a fejét, így megálltam a mozdulat közben.

- Nem tudom, Rob. Szerinted azzal megoldódnának a gondok?

- Igen – El akart fordulni, de nem hagytam. – Ha falakkal vesszük körbe magunkat, és ridegen viselkedünk egymással, az biztos semmit nem old meg. De ha elutaznánk, talán visszatalálnánk önmagunkhoz, és egymáshoz. Szerintem ennyit megérdemlünk. Ha így sem megy, oké, elfogadom, hogy vége. De ameddig nem próbálunk meg mindent, addig nem adom fel. És tudom, hogy nemrég még az ellenkezőjét mondtam, de én is kezdek felőrlődni, és csak annyit tudok biztosan, hogy szeretlek. És nem szeretném még egyszer átélni azt az időszakot, amikor külön voltunk, mert abba belehalnék.

Kétségbeesetten igyekeztem meggyőzni őt, de amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy elvesztettem a csatát. Elszorult a torkom, és most én fordultam el, hogy ne lássa a fájdalmamat.

- Sajnálom, Rob. Szerintem előbb magunkban kéne rendeznünk a dolgokat – mondta ki az ítéletet. – És nyugodtabban végig tudnánk gondolni a történteket, ha tartanánk egy kis szünetet.

Várta mit szólok, de erre nem tudtam mit mondani. Nem akartam. Iszonyatosan üresnek és fáradtnak éreztem magam. Nem érzékeltem, meddig állok ott vívódva a gondolataimmal, arra eszméltem, hogy hallom távolodó lépteit.

- Hívni fogsz majd? – fordultam felé kétségbeesetten. – Ha átgondoltad…

- Mindenképpen.

Állt az ajtóban egy rövid ideig, aztán váratlanul hozzám sietett, és ajka az enyémre tapadt. Nyelvünk egymásra talált, és soha nem tapasztalt szenvedéllyel csókoltuk egymást. Kétségbeesetten, mint aki tudja ez az utolsó, és ennél többet nem kaphat. Aztán lassan elhúzódott, és csak néztem, ahogy kilép az életemből.

(Nicole)

Végre beszélgettünk egymással, de nem éreztem, hogy ez bármit is megoldana. Úgy éreztem, a baba elvesztése valamit kiölt belőlem, és ezt nem tudtam feldolgozni. Tudatában voltam, hogy nagyrészt az én viselkedésem miatt hullt darabjaira a kapcsolatunk, és nem akartam, hogy Rob még ennél is többet szenvedjen. Minden egyes alkalommal megszakadt a szívem, amikor megláttam arcán a fájdalmat, amit én okoztam neki. Ő nem ezt érdemelte. Egy roncsnak éreztem magam, és elég volt, ha magamat gyilkoltam, nem akartam a körülöttem lévőket is tönkretenni.

A szívem kettészakadt, amikor otthagytam őt a lakásban, de tudtam, így neki is több esélye van tisztázni az érzéseit.

Még egy hét kellett, hogy belássam, nem maradhatok a mostani munkahelyemen, és felmondtam. Visszaköltöztem Angliába. Egyelőre nem vállaltam újabb munkát, viszont időm nagy részét Richardnál töltöttem. Nagyon hiányzott Rob, de minden idegszálammal próbáltam őt kiűzni a gondolataimból, és az érzéseimre összpontosítani. És Tom is hiányzott, a kelekótyaságával együtt. De őt sem akartam bolygatni a történtek után. Vicky New Yerseyben kapott újabb munkát, és amikor érdeklődtem, kivel is van most, kitérő választ adott. Apám a szokásos köreit rótta szerte a világban, de többet beszélgettünk telefonon, mint az eddigi életem során összesen.

A megtakarított pénzem viszont fogyni kezdett, így kénytelen voltam összeszedni magam, és valami állás után nézni.

Az apróhirdetések nem hemzsegtek a szakmámba vágó ajánlatokkal, így sorra hívtam az ismerősöket, hátha horogra akad valami. Végül ismét Rita oldotta meg a gondom, és a kezembe nyomott egy telefonszámot.

Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy újabb film készült a Londoni stúdióban, és bár minden hely betöltött volt, az egyik sminkes ínhüvelygyulladás miatt visszamondta a munkát, így én kerültem a helyére.

Új arcok, új feladat, mégis felszabadultnak éreztem magam, és kezdtem ismét úgy érezni, élek.

Az újságokat betegesen kerültem, nehogy szembetaláljam magam vele. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, amiért nem adtam neki semmi életjelet, de ezt próbáltam elfojtani, meg az ürességet is, amit a hiánya okozott.

Aztán egyik nap mégis megláttam őt, egy magazin elején, amit az asztalomon felejtettek. Nem csak attól szorult össze a szívem, hogy úgy mosolygott a mellette álló lányra, mint régebben rám, hanem attól is, hogy a rólunk készült kép is mellette virított, ami még a hírességek sétányán készült. Igaz, az én arcom nem lehetett jól kivenni, az tisztán látszott, hogy Rob szerelmesen tekint rám. Ettől a magam köré épített burok repedezni kezdett, és felszínre tört mögüle a fájdalom.

Kezdtem megkérdőjelezni saját épelméjűségemet, amikor rávettem, hogy tartsunk szünetet. Aztán rájöttem, hogy pont erre vártam, erre volt jó a különlét. Mert én még mindig őt akartam, és kész lettem volna bármire, hogy magam mellett tudhassam. De abban, hogy felhívjam őt, megakadályozott az újságban látott fotó. Mert mi van, ha ő is döntött már, és döntése ellentétes az enyémmel? És erről meggyőzött az előttem lévő kép, mert senki nem tud így nézni a másikra, ha nem érez iránta valami többet.

Vicky visszaérkezett Angliába. Felhívott, hogy csapjunk egy görbe estét, és nem tiltakoztam. Bármit elfogadtam volna, ami eltereli a figyelmemet Robról.

Kivételesen egy night clubban kötöttünk ki, és nem kis meglepetésemre mohón méregette a felhozatalt. Nem telt el sok idő, és mellénk csapódott két srác. Tőlem ugyan lehettek volna orkok is, az sem érdekelt volna, csak az számított, hogy végre felejtsek. De a pasik egész helyesek és normálisak voltak. Rég táncoltam már, és most olyan felszabadultnak éreztem magam, mint már rég nem. És persze az italok is megtették hatásukat. Szinte a kifulladásig tornáztattuk magunkat, aztán amikor már nem bírtuk tovább, leültünk az egyik üresen álló asztalhoz. A fiúkat Gregnek és Johnnak hívták. Mint kiderült, ez volt a törzshelyük, és egy nagyobb társasággal jöttek, de az est folyamán nagy részük lemorzsolódott. Egész jól elbeszélgettünk. Vicky és John teljesen egy hullámhosszon voltak, én Greggel egy kissé feszengve, kommunikáltam, de a végére egész feloldódtunk. Amikor búcsúzkodni kezdtünk, elkérték a telefonszámunkat. Vicky mosolyogva nyújtotta át a sajátját, én viszont nem éreztem, hogy kész lennék egy újabb kapcsolatra. De megbántani sem akartam greget, és végül is egy telefonszám még nem jelent randit, úgyhogy beadtam a derekam.

Másnap délután már hívott is, és bár nem állt szándékomban kettesben időt tölteni vele, amikor megemlítette, hogy a barátja is elhívta Vickyt, és ő igent mondott, elgondolkodtam a dolgon. Végül is, miért ne.

Abba a pubba mentünk, ahol már korábban is jártunk Vickyvel, és ahol Robbal és barátaival is összefutottunk. Reméltem, most másképp lesz. De mivel ő most Amerikában forgat, kevés esély volt rá, hogy meglepjen. Jött viszont helyette Tom. Vidáman, viccelődve, közben arcomat fürkészve köszöntött minket. Igazándiból nem tudtam rá haragudni, annak ellenére sem, hogy mint megtudtam, már Vickyvel sincs együtt. Csak, mint jó barát csapódott hozzánk, és úgy gondoltam, ha nekik ez nem jelent problémát, én sem akadok fenn rajta. Viszont az arcizmaim megsínylették, mert a folytonos nevetéstől már izomlázuk volt. Greg eleinte próbálta felvenni vele a versenyt, de egy idő múlva felhagyott vele, és kissé magába zuhant. Szinte megsajnáltam őt, de mire ebbe beleélhettem volna magam, már a bárpultnál ült, egy vörös hajú lánnyal.

Vickynek csöngött a telefonja, és kislisszolt a bejárat elé, hogy nyugodtabban tudjon beszélni. John is elhúzott a mosdók felé, mire Tom egyből kihasználta az alkalmat, és a lényegre tört.

- Miért nem hívtad fel?

- Úgy csinálsz, mintha nem beszélnétek egymással. Szerintem jól elvan – mondtam morcosan.

- Beszélünk, csak nem erről – másfelé nézett, mintha zavarban lenne, mennyit is áruljon el. – Kerüli a témát. Egy ideje.

- Egy ideje? Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy eleinte reménykedett, és várta, hogy felhívd. Csak rólad beszélt. Aztán elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy nem lehetett előtte szóbahozni téged.

- De gondolom, már túl van rajtam. És láttam az újságban a barátnőjét is. Szép lány.

- Szépnek szép, csak nem a barátnője.

- Neeem? – kérdeztem kissé elnyújtva, mert nem nagyon hittem el.

- Nem. Azt hitted? Ezért nem hívtad?

- Nem csak ezért, Tom. Sokáig én sem tudtam, mit akarok.

- De most már tudod? – nézett a szemembe, és én lesütöttem az enyémet, nehogy olyasmit olvasson ki belőle, amit nem akarok. De igyekezetem úgy látszik hiábavaló volt. – Te még most is szereted – állapította meg.

- Igen – mondtam halkan, és csodálkoztam volna, ha a nagy hangzavarban megérti.

- De akkor mi a baj? – kérdezett rá, ezzel bizonyítva hogy remek a hallása.

- Ő sem keresett egyszer sem. Szerintem túljutott rajtam.

Felpattant a székről, és döbbenten lestem, mire készül.

- Ti annyira hülyék vagytok!

Megfogta a karom, és úgy gondoltam, ha el akarom kerülni a véraláfutásokat, jobb ha követem őt, bárhová is ráncigál.

- Bocs, Vicky, vége az estének – szólt oda barátnőmnek ahogy a kijárathoz értünk, és kissé sértődötten vettem tudomásul, hogy ő még csak meg sem lepődött.

- Ülj be – parancsolt rám Tom, amikor elértük az autóját.

- Hova viszel? – faggattam, amint becsukódtak az ajtók.

- Meglátod.

- Tom, ne csináld már. Kiszállok, ha nem mondod meg.

Erre lenyomta a központi zárat, én meg durcásan fordultam az ablak felé. Néztem a fényárban úszó várost, aztán a házak ritkulni kezdtek.

Kissé feljebb kapcsolta a fűtést, mert már elég csípősek voltak az éjszakák.

- Légyszi, ne haragudj majd meg rám. Csak miattatok csinálom – mondta csendesen, és egy pillantást küldött felém.

Ekkor jöttem rá, hová is tartunk. A nyaralóba. De nem értettem, miért. Viszont nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy rákérdezzek, hiába fúrta az oldalam a kíváncsiság. És ettől a gondolattól, már megint Rob jutott eszembe. Ugyanezen az úton mentünk, amikor a lyukas oldalammal cukkolt. Elmosolyodtam az emlék hatására.

Tom kérdőn villantotta rám a szemét, de nem vettem róla tudomást.

Sóhajtva konstatálta, hogy néma csendben fog eltelni a hátralévő út.

Amikor megállt a ház előtt, nagy kegyesen kiszálltam, és karba tettem a kezem. Egy másik autó is parkolt a ház előtt, de nem volt ismerős. Összezavarodva követtem őt a nappaliig. A lámpa fel volt kapcsolva, és kíváncsian vártam, mi ez az egész.

Aztán egyszer csak sietős lépteket hallottam a lépcső felől, és Rob döbbent arcával találtam magam szembe.

- Ööö én akkor most megyek – nyögte ki Tom.

Első pánikreakcióm az lett volna, hogy elkapom a grabancát, és rákiáltok, meg ne merje tenni, de tekintetem találkozott Robéval. Érzelmek suhantak át rajta, de végül csak a végtelen szeretet tükröződött belőle.

Óvatosan közelebb lépett, mint aki fél, hogy csak egy látomás vagyok, és bármikor elillanhatok. Lassan emelte fel a kezeit, hogy az arcomra tegye őket, kissé megrándult a szája széle, de még nem mert mosolyogni.

- Hát tényleg itt vagy – suttogta.

Lágyan vette birtokba a számat, és már nem érdekelt, hogy került ide, hogyan nézett valaki másra, csak mi léteztünk.

Percekkel később tűnt csak fel, hogy Tom már nincs a házban, de ez most kevésbé izgatott.

- Gyere – húzott Rob a kanapé felé, miután megszabadított a kabátomtól, és leültetett.

Érdeklődve figyeltem, ahogy izgatottan eltűnik a szemem elől, hogy pillanatokkal később egy gitárral a kezében térjen vissza. Leült velem szemben a fotelba, és csillogó szemekkel fúrta tekintetét az enyémbe.

- Szavakkal sosem sikerült kifejeznem, mit érzek irántad, de talán ebből a dalból megérted.

Kissé megköszörülte a torkát, és pengetni kezdte a húrokat. Mielőtt megszólalt, félénken rám mosolygott, és én az összes szeretetemet belesűrítettem a pillantásomba, hogy tudja, nincs miért aggódjon.

Bársonyos hangja betöltötte a helyiséget, és megbabonázva hallgattam ezt a csodát. Lehunytam a szemem, hogy teljesen átjárja bensőm az érzés, és csak arra eszméltem fel, mikor elhallgatott.

- Ez csodálatos volt, Rob – mondtam halkan, és lassan felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá.

Letette a gitárt, és a csípőm átkarolva vont közelebb magához. Arcát a hasamba fúrta, miközben ujjaim a haját kotorták végig újra és újra.

Mintha hazaérkeztem volna. Tökéletes volt a pillanat, és szerettem volna, ha az idő megáll.

De telefonjának a csörgése ráébresztett minket, hogy ez koránt sincs így.

- Igen – emelte a füléhez, aztán egy pillanat alatt sápadt el az arca. – Nem. Istenem. Az nem lehet.

Kérdőn néztem rá, de mivel még hallgatta a beszélőt, kénytelen voltam várni. Gyötrődő arccal fordult felém, amikor letette.

- Tom – mormolta.

- Mi van vele? – kérdeztem szinte sikítva.

- Karambolozott.

Színes álmok - 20. fejezet

Sziasztok :)

Hát itt is lenne, jó olvasást. És köszönöm a kommenteket (L)

20. Keserű méz

(Rob)

- Nicole. – Megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. – Arra gondoltam, hogy talán… Mit szólnál, ha… ha te lennél a sminkesem a mostani filmnél?

Szemei tágra nyíltak, és csodálkozva nézett rám.

- Nem lehet – mondta végül.

Bármennyire is tiltakoztam ellene, végigfutott rajtam a csalódás.

- Miért? – kérdeztem keserűen.

- Mert… ez nem olyan egyszerű, Rob. Köt a szerződésem. És ha most máshova megyek, mi lesz egy-két hónap múlva? Dobjam el a biztos állásom?

- Ez az állítólagos biztos állás, csak kikészít téged! Itt kihasználnak! Nézz magadra!

Éreztem, hogy a szavaim kegyetlenek, de nem tudtam uralkodni az indulataimon.

Keresztbe fonta a karját és összeszorított szájjal elfordult.

Szemétnek éreztem magam, hogy pont a szülinapját rontom el, de azt hittem, kapva-kap az alkalmon, hogy állást válthat.

A vállára tettem a kezem, de lerázta magáról, és bement a többiekhez. Elszívtam még egy cigit, mielőtt én is csatlakoztam volna.

Szemem egyből őt kereste, de a maradék jókedvem is elszállt, amikor felfedeztem nevető arcát Tom és Justin között.

Hiába beszéltük át korábban a dolgokat, mégis elfogott a féltékenység, de hogy ne legyen feltűnő, inkább szóba elegyedtem Richarddal, hisz őt ismertem legkevésbé a jelenlévők közül, és tudtam, mennyire közel áll Nicolehoz.

Nagyon szimpatikus volt, és látszott, hogy rajong az unokahúgáért, de nem bírtam a teljes figyelmemet neki szentelni, tekintetem újra és újra a nevetgélő hármas felé irányult.

A cérna akkor szakadt el nálam, amikor Justinhoz hajolt, hogy egy szalvétával letörölje a száján maradt csokidarabot.

Elnézést kértem Richardtól, és felpattantam. Amikor mögéjük álltam, mindhárman várakozva néztek rám.

Megköszörültem a torkom, mert hirtelen nem tudtam mit mondani, és ettől irtó hülyén éreztem magam. Végül Tom oldotta meg a kínossá vált helyzetet. Arrébb ült egy székkel, és az üresen maradt helyére bökött, hogy foglaljam el. Megeresztettem felé egy félmosolyt. Nicole viszont döbbenetemre felpattant a helyéről, és egy halk bocsánatkérés után elsétált az asztaltól.

- Ajaj – szólalt meg Justin. – Úgy látszik, nagyon kiakasztottad valamivel.

Küldtem felé egy gyilkos pillantást, mire vállat vont, és elkezdte majszolni az előtte lévő csokitorta maradványait.

- Mit szólnál, ha kiülnénk a bárpulthoz? – javasolta Tom.

Na ezt szerettem benne. Ezért volt ő a legjobb barátom. Nem is válaszoltam, csak felálltam, és megindultam kifelé.

Egy felessel indítottunk, de a második mellé már sört is kértünk. Nem beszélgettünk, de ez így volt jó. Aztán Justin állt meg mellettünk, és intettünk neki, hogy csatlakozzon. Hármasban folytattuk a néma ivászatot. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni a srác.

Közben odajött Matt, hogy elköszönjön, aztán Richardék és Nicole apja is távozott. Egy idő után Justin is kászálódni kezdett.

- Én lelépek fiúk – veregetett vállon minket.

Lekezeltünk vele, aztán ismét a sör felé fordítottam figyelmemet.

- Nem lesz ez így jó – szólalt meg Tom egy kissé akadozó nyelvvel, mire csak sóhajtva vállat vontam.

- Elmentünk – hallottuk meg Vicky hangját, és amikor hátrafordultunk, már csak a távolodó alakjukat láttuk.

Összenéztünk barátommal, és egyszerre pattantunk fel a székekről. Előkotortam valamennyi pénzt a zsebemből, és a pultra dobtam, aztán a távozó lányok után siettünk.

Már az utcán jártak, amikor utolértük őket. Megragadtam Nicole karját, de kirántotta a kezemből.

- Hagyj békén – mondta ingerülten.

- Nézd, Nicole. Ha az a bajod, hogy felajánlottam azt a kurva állást, sajnálom – törtek fel belőlem a szavak., de közben nem bírtam ellenállni annak, hogy kifejtsem bővebben a véleményem. – De oké, tedd tönkre magad, ha akarod. Végül is semmi közöm hozzá. A gyerekünket már megölte a te szeretett munkahelyed. De ehhez sincs semmi közöm, végül is nem szóltál, hogy apa leszek.

- Fejezd be, Rob! – kiabált rám Vicky, és harciasan elém állt. Egy ideig farkasszemet néztem vele. Gondolkoztam rajta, hogy félretolom az útból, de aztán úgy döntöttem, nem foglalkozok vele. Sarkon fordultam, és az autóm felé vettem az irányt.

- Így nem vezethetsz – hallottam meg Tom hangját magam mögül.

- Nem fogok – nyugtattam meg. – Csak kiveszem a napszemüvegemet belőle.

- Éjszaka van, ember. Minek neked az?

- Azt hiszem, holnap nagyon irritálni fog a nap – sóhajtottam. – Menj Vickyékkel, Tom. Én elleszek.

De nem mozdult.

- Visszamenjünk? – intettem az étterem felé, de tagadólag rázta a fejét.

- Inkább fogok egy taxit, és elkísérlek.

Amikor hazaértünk, azért elővettem két sört, és kiültünk vele az erkélyre.

- Ugye, tudod, hogy nagyon szemét dolgokat vágtál Nicole fejéhez? – szólalt meg váratlanul.

- Tudom – morogtam ingerülten. – De nem hiszem el, hogy képes ezek után visszamenni arra a kibaszott helyre. És a gyerek… - nem tudtam folytatni, mert hirtelen elszorult a torkom.

- Nem tudott róla! – mondta élesen.

- Tisztában vagyok vele! – kiabáltam, aztán csendesebben folytattam. –Csak … nekem is fáj az elvesztése. És azt a legnehezebb feldolgozni, hogy most is élhetne, ha nem esik össze a kimerültségtől. De ő folytatni akarja ezt az önpusztító életmódot.

- Adj neki egy kis időt. Még nagyon frissek a sebek.

Fáradtan a kezembe hajtottam a fejem.

- Lehet, hogy ez egy meddő beszélgetés, mert már megint mindent elbasztam.

- Hát, nem kímélted.

- Kösz – nyögtem fel.

Megint hallgatásba burkolóztunk, de Tom egy idő után felrángatott, és betolt a hálószobába. Bedőltem az ágyba, és nagyon gyorsan elnyomott az álom.

Másnap arra ébredtem, hogy rám süt a nap, és égette a szemem, amikor kinyitottam.

Morogva tápászkodtam fel, és az órára pillantottam. Megdöbbentett, hogy már két óra. Kávéillat szállt felém, és a konyhába mentem.

Tom a pultnál állt, és épp szendvicseket gyártott, mellettük pedig két kávéscsésze állt.

- Szia anyuci – cukkoltam.

Nem reagált, csak a kezembe nyomta az egyik csészét, aztán folytatta a felvágottak kenyérre tornyozását. Nagyot harapott az egyikből, ahogy elkészült vele, a másikat pedig elém tolta.

- Kösz.

- Csak hogy legyen erőd helyrehozni, amit tegnap elbasztál.

Felnyögtem, ahogy eszembe jutott, miket mondtam Nicolenak. Biztos voltam benne, ha nem iszok annyit, másképp alakulnak a dolgok, és nem vágok olyanokat a fejéhez, amikről nem tehet.

- Az előbb beszéltem Vickyvel. Nem lesz egyszerű dolgod – közölte kíméletlenül.

Bólintottam, és a szendvics felé fordítottam a figyelmem, hogy eltereljem gyötrő gondolataimat.

- Ezek szerint most otthon van? – kérdeztem, miután végeztem.

- Igen – mondta sóhajtva. – Elkísérlek, mert Vickyvel be akarunk nézni Matthez. Azt ígérte tegnap, hogy csinál neki egy dögös frizurát.

Kissé meglepett barátom kijelentése, mert Matt nem szokott bevállalni ilyeneket, de úgy látszik, Vicky belopta magát a szívébe.

Amikor az ajtajuk elé értünk, inamba szállt minden bátorságom. Szólni akartam Tomnak, hogy várjon egy kicsit, de elkéstem vele, mert keze már a csengőt nyomta.

- Sziasztok – nyitott ajtót Vicky, de ahelyett, hogy beengedett volna, kilépett az ajtón, és felém fordult. – Ha nem teszed helyre, de nagyon a dolgaitokat, kiheréllek – közölte, aztán Tomba karolt, és a lépcső felé húzta.

- Kösz, Vicky, ezzel most sokat segítettél – mormoltam az orrom alatt.

Kezem a kilincsre tettem, és próbáltam magam meggyőzni, hogy menni fog ez nekem.

Nicole az ablaknál állt, nekem háttal. Az ajtócsukódásra kissé megfordult, de csak egy pillanatra.

- Szia – köszöntöttem, és fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Egy sajnálom, vagy egy megbántam, olyan semmitmondónak tűnt most.

Végül ő kezdett beszélni anélkül, hogy megfordult volna.

- Nem kell bocsánatot kérned. Igazad volt. Tényleg az én hibám, hogy elvesztettük.

Megdöbbentett a szavaival. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi azt a sok idétlenséget, ami tegnap kicsúszott a számon.

Amikor végül megfordult, mosolygott, de a szemei üresek voltak. Megijesztett vele. Talán tényleg tönkretettem mindent.

- Ettél már? – kérdezte. - Süthetnénk egy kis húst. Én nagyon megéheztem.

Összezavart a viselkedésével. Úgy tett, mintha mi se történt volna. Miután továbbra sem mozdultam, sőt szerintem meglehetősen bamba arcot vághattam, hozzám lépett, és a kezem után nyúlva húzott a konyha felé.

- Jól vagy? – tudakoltam meg mégis.

- Persze. Minden oké.

Félig eltűnt a hűtőben, és én még mindig nem tudtam hova tenni ezt az egészet.

- Vagy inkább halat ennél? – lobogtatott felém egy papírzacskót, amiben feltehetőleg a hal lehetett.

- Mindegy – nyögtem ki.

- Jaj, Rob. Lazíts már. Szerintem a hal jobb döntés. Előbb elkészül.

A pultra tette, aztán elővett egy tálat, és mindenfélét beleszórt.

- Összekevernéd ezt? – bökött rá. – Én addig megmosom a halat.

Összekevertem. Aztán néztem, ahogy beleforgatja a szeleteket. Viszont mielőtt a tűzhelyhez léphetett volna, elkaptam a csuklóját.

Egy pillanatra felizzott a szeme, aztán újra felvette azt a közönyös maszkot.

- Nicole. Beszéljük meg.

- Nincs mit megbeszélni! Megtörtént, elszúrtam, sajnálom. Kedves tőled, hogy segíteni akarsz az állással, de már nincs miért aggódnod, mert jelenleg tök üres a méhem. Szóval köszönöm, de nem. Elengednél? – nézett a csuklójára.

Lehanyatlott a kezem, de nem álltam el az útból, hogy a sütőhöz léphessen.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak a gyerek miatt aggódtam. Nekem te vagy a fontos.

- Chh… Ezt inkább hagyjuk.

- Nicole, amiket tegnap mondtam… sajnálom.

- Nem kell sajnálkozni. Teljesen igazad volt. És most engedj a sütőhöz.

Félreálltam, majd tehetetlenül leültem. Figyeltem ahogy készülnek a szeletek. Annyira szerettem volna belelátni a fejébe, hogy tudjam, mivel hozhatom helyre a dolgokat, de mivel erre esély sem volt, csak némán vívódtam. Ahogy ő is.

Elém tett egy tányért, rajta a ropogósra sült hallal, majd leült velem szemben. Úgy éreztem, egy falat sem megy le a torkomon, de azért nekiláttam az evésnek, nehogy félreértse.

Neki sem lehetett sok étvágya, mert alig fogyott az ételből.

Aztán elpakoltunk. Olyan összeszokott mozdulattal dolgoztunk, mint a régi házasok, csak a hangulat nem passzolt bele a képbe.

Amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, megkönnyebbülten lélegeztem fel.

Tomék érkeztek.

Nicole körbeforgatta Vickyt, majd megdicsérte a fején lévő költeményt. Én is csatlakoztam hozzá, mert nem akartam bunkónak tűnni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy néz ki.

Amikor leültek a tévé elé, Vicky felém küldött egy kérdő pillantást, de csak egy fintort kapott.

Végül kiosontunk Tommal, hogy a tetőn elszívjunk egy cigit.

- Na, mi a helyzet? – érdeklődött, ahogy kettesben maradtunk.

- Semmi jó. Átment zombiba. Nem érdekli semmi, legkevésbé pedig én. Azt mondta, igazam volt tegnap.

- Basszus.

Ettől azért többet vártam Tomtól, de végül is nem az ő problémája, miért agyalna rajta, hogyan oldjam meg az életem.

A következő napok hasonló hangulatban teltek.

Nicole visszament dolgozni, én meg forgatni kezdtem. Mivel megoldható volt a kis távolság miatt, majdnem minden este hazamentem. Jó párszor találkoztunk is egymással, csak amikor valamelyikünknek elhúzódott a munkanap, akkor mellőztük egymás társaságát.

Viszont újra fáradtnak tűnt, és én is annak éreztem magam. Ezzel együtt nőtt az ingerültségünk is, de egyelőre elkerültük a veszekedéseket.

Kicsit oldódott ugyan a köztünk lévő fagyos hangulat, de azért a távolság továbbra is megvolt. Talán csak az ágyban oldódtunk fel annyira, hogy majdnem tökéletesnek hatott volna minden, ha ezek az együttlétek nem lettek volna korlátozva az orvos utasítása által.

Viszont egyre közeledett a hat hét letelte, amikor elhárulnak az akadályok, és azt vettem észre, hogy izgulok, vajon akkor hogy alakulnak a dolgok.

Nem tudom, mit vártam, mire lesz jó az egész, hisz ameddig nem beszélünk egymással nyíltan és őszintén, úgysem oldódnak meg a problémák.

Aztán Nicole visszament az orvoshoz, és mindent rendben talált. Ezt csak telefonon tudtam meg, mert elhúzódott aznapra a forgatás.

Másnap viszont korábban sikerült végeznem, és összetákoltam egy kis vacsoraféleséget, hogy azzal várjam.

Fáradtan ért hozzám, de amikor meglátta az erőfeszítéseimet, elmosolyodott. Megdobbant a szívem, annyira rég láttam ilyen őszintén nevetni. Aztán a zavarom támadt fel, mert szívből kacagni kezdett.

- Ne haragudj – fuldokolta. – Csak ez… ez tükörtojás akar lenni?

- Annak szántam – mondtam most már dühösen.

- Tényleg bocs – mondta, de a nevetést nem bírta abbahagyni.

Romokban hevert az önbecsülésem, és már éhes sem voltam. Mérgesen hagytam ott, és az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy cigit. Meglepetésemre csatlakozott hozzám, pedig mostanában nem szokott.

Vett egyet a dobozból és háttal a korlátnak támaszkodott. Én is ezt tettem, csak kihajolva, az utcát kémlelve.

- Nem értem miért raboljuk egymás idejét – szólaltam meg.

- Miről beszélsz?

- Nem úgy tűnik, hogy megy ez nekünk, Nicole.

- Szakítani akarsz? – akadt el a lélegzete.

- Már magam sem tudom. Vártam ezt a napot – fordultam felé. – Olyan rég… éreztük egymást. Azt hittem, te is várod. Bár ahogy mostanában vagyunk… Már semmiben sem vagyok biztos.

- Ne haragudj a tojás miatt.

- Nem a tojásról van szó! – csaptam a korlátra.

Ijedten összerezzent. Ez kissé kijózanított, és elé léptem.

- Hiányzol.

Az arcát fürkésztem, hogy lássak valamilyen reakciót, de lehunyta a szemét.

- Még nem megy – szűrte a fogai között.

- De miért?

- Kérlek, adj még egy kis időt.

- Rendben. Mennyit kérsz? Egy hetet? Kettőt? Egy hónapot? Megkapod. Én meg addig próbálom magam érzelmileg elhatárolni tőled. Ja, és majd jegelem is magam, mert így semmi kedvem az egészhez. Bár ha belegondolok, miért is ne. Egy kis érzelemmentes szexbe még senki nem halt bele.

Szavaim könnyeket csaltak az arcára, és ettől bennem rekedt minden további mondandóm.

- Elmegyek – lökte el magát a korláttól.

Utána akartam menni, hogy megállítsam, de testem valahogy nem engedelmeskedett. Mintha agyam egy része nem fogta volna fel, hogy ez lehetséges. Hallottam a bejárati ajtó csukódását, aztán a lakásra telepedő csendet.

Friss

Sziasztok!

Sajnos elérkezett az, ami ezen a blogon még nem volt. Csak holnap tudok nektek új fejezetet hozni. Elnézést mindenkitől!

Jenny

Színes álmok - 19. fejezet

Sziasztok!

Bocs, hogy ilyen későn, de meghoztam :) Jó olvasást!

Jenny

19. Szülinap

(Nicole)

Hallottam a hangokat magam körül, de nem akartam hallani. Csendet akartam, és hogy végre hagyjanak békén. Éreztem egy tű szúrását a karomon, aztán ringatózott alattam a föld. Ez jól esett. Elaludtam.

Amikor kinyílt a szemem, fehérséget láttam magam körül. Aztán elmosolyodtam, mert Rob arca kúszott a képbe.

- Szia – suttogta, és végigsimított a hajamon. – Hogy vagy?

- Kicsit fáradtan. Mi történt?

- Elájultál. Kórházban vagy – mondta, és elkomorodott az arca.

Fel akartam ülni, de fájdalom nyilallt a hasamba, és felszisszentem.

Egy orvos lépett be, és bemutatkozott.

- Hogy érzi magát?

Megismételtem, amit Robnak is mondtam, de közben szerelmem felé nyújtottam a kezem. Összekulcsolta az ujjainkat.

- Rendben – bólintott a doktor. - Miss. Howard. Önt kimerültséggel szállították be hozzánk, ami ebben a stádiumban még könnyen kezelhető. Gondolom, nem lepi meg, de sok pihenésre lesz szüksége. Viszont van itt más is. – Egy pillanatra, szerelmemre villant a szeme, aztán folytatta. – Valószínűleg az esés következtében, de ön elvetélt.

A szavak csak lassan nyertek értelmet, és amikor felfogtam őket, még akkor is hihetetlen volt.

- De hát… én nem tudtam. Hogy? Mennyi… mennyi idős volt?

- Legfeljebb két hónapos lehetett. Sajnálom – azzal elhagyta a szobát.

Éreztem, ahogy lassan a felszínre törnek forró könnyeim, és végigfolynak arcomon. Robra pillantottam. Fájdalmas, ijedt tekintettel nézett vissza rám, aztán lehunyta a szemét. Szerettem volna, ha mellém ül, és átkarol, de nem mozdult.

Letaglózott a hír, hogy volt egy babánk a szívem alatt és még csak nem is tudtam róla. Már akkor is velem volt, amikor Rob nem. Belőle egy rész. Amikor végiggondoltam, mikor foganhatott, eszembe jutott a rántotta. Hirtelen felnevettem, de aztán zokogásba fulladt.

Rob végre átölelt, és a mellkasára vont. Mondani akartam, hogy sajnálom, de nem bírtam megszólalni. Jó idő eltelt, mire lenyugodtam.

- Próbálj meg pihenni.

Visszafektetett a párnára, és felállt.

- Maradj itt – kértem.

- Mindjárt visszajövök. Küldök egy nővért, hogy adjon altatót.

Hangja üres, érzelemmentes volt, és ez megrémített. Néztem a távolodó alakját, ahogy kilép az ajtón, egyedül hagyva bánatommal.

Megkaptam az altatómat, és mielőtt öntudatlanságba estem volna, arra gondoltam, hogy nem volt semmi tünete a terhességnek. Legalábbis a fáradtságon kívül. De az lehetett a munkától is. Még a ciklusom sem maradt ki. Aztán valahonnan az agyam mélyéről bevillant, hogy nemsokára születésnapom lesz. Nem értettem, hogy juthatott ez most eszembe, de nem tudtam végiggondolni, mert elaludtam.

Amikor magamhoz tértem, már alacsonyan járt a nap. Körbenéztem a szobában, de Rob nem volt sehol. Ismét rám tört a sírás, de Rob válla helyett, most a párnám áztattam el. Bejött az éjszakás nővér, és egy sajnálkozó pillantás kíséretében odaadott pár tablettát. Nem kérdeztem mik azok, nem érdekelt. Szó nélkül vettem be őket, és reméltem, hogy hamarosan ismét utolér az öntudatlanság. Így volt.

Az újabb ébredés Vicky arcával szembesített.

- Szia – suttogtam rekedten.

- Szia. Jól ránk ijesztettél.

- Bocs – mondtam fintorogva és éreztem, hogy megint gyűlnek a könnyek, de visszanyeltem őket.

- Annyira sajnálom, Nicole.

- Hagyjuk. Most még nem bírok… - Meg kellett kérdeznem azt, ami az első gondolatom volt most, és az előző ébredésnél is. - Tudsz valamit Robról?

- Itt ül kint.

- Kint? Miért… - ráztam meg értetlenül a fejem, de aztán rájöttem, hogy ez nem Vicky problémája. – Majd… beküldöd?

- Igen. Úgyis rohanok, csak meg akartam győződni róla, hogy rendben vagy.

Nem vagyok rendben – akartam ordítani, de e helyett csak elrebegtem egy köszönömöt.

Amikor Rob belépett, egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, aztán lesütötte a szemét. Kissé tétovázva lépett közelebb.

- Rob – szólítottam meg. Féltem, hogy a terhesség, amiről nem is tudtam, éket ver közénk. Talán ő nem is akar gyereket. Soha nem beszélgettünk erről. Nem voltam benne biztos, hogy most túlélném, ha elhagyna e miatt.

- Sajnálom, Nicole – suttogta.

Vártam, hogy folytassa, de csak állt lehajtott fejjel.

Mit sajnál? Hogy terhes lettem? Hogy elment a baba? Vagy hogy elhagy? Teljesen hatalmába kerített a pánik, alig bírtam megszólalni.

- Kérlek, Rob.

Végre rám nézett, és az ő szemében is az a mérhetetlen fájdalom volt, amit én éreztem.

- Ne haragudj – hajolt közelebb, és végigsimított az arcomon. – Nem szabadott volna hagynom. Végig kellett volna hallgassalak a telefonban. Vigyáznom kellett volna rád. De nem tettem. - Felegyenesedett, és lemondóan felsóhajtott. - Megértem, ha nem akarsz többet látni.

Döbbenten pislogtam. Nem gondoltam volna, hogy magát fogja okolni a történtek miatt.

- Rob, gyere közelebb – kértem. Óvatosan leült az ágyam szélére és az enyémbe fúrta gyönyörű szemeit. – Szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Különben is, te nem tehetsz semmiről. Nekem kellett volna jobban figyelnem – Kissé hangosabban fújtam ki a levegőt, és ettől megrebbent a tekintete.

- Tudod, sokat gondolkoztam míg… odakint ültem. Nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Én csak néztem beletörődve, hogy napról napra egyre kimerültebb vagy. A lakáshoz kellett volna láncoljalak. Vagy be kellett volna vernem Larry képét. Mindegy mit, csak… - megfeszült az álla és a keze is ökölbe szorult. – Tennem kellett volna valamit. És akkor talán… - Elfordította a fejét, de pár pillanat múlva folytatta. – Justin mesélte, hogy amikor elájultál, Larry akkor is csak a csúszás miatt aggódott. Átnézettem a szerződésedet az ügyvédemmel. Be akartam perelni őket. Elvileg lett volna esélyünk, de… nem fog menni. A baba miatt…

- Bánod?

- Hogy nem lehet perelni? Igen! – Végre rám nézett, és szeme tele volt bizonytalansággal. - Akartad volna őt?

Nem kellett gondolkoznom a válaszon, mégsem szólaltam meg. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a közös gyermekünket. De Robbal együtt akartam őt. Egy családot. De vajon ő kész lett volna egy ekkora lépésre?

- Igen – böktem ki végül, és próbáltam a legrosszabbra felkészülni.

Szomorúan elmosolyodott.

- Az orvos azt mondta, lehet még gyereked.

Nem bírtam átsiklani a szóhasználatán: Gyereked. És nem gyerekünk.

Fáradtan hunytam le a szemem. A homlokomon éreztem ajkait, és amikor eltávolodott, ijedten néztem fel, mert azt hittem, megint el akar menni, de még az ágyon ült.

- Pihenj nyugodtan. Nem megyek sehova.

Ismét elaludtam, de zavaros álmok gyötörtek. Sokszor felriadtam, és ilyenkor mindig magamon éreztem Rob nyugtató kezeit.

Aztán elérkezett az a pillanat, hogy úgy éreztem, ha tovább fekszek, múmiává válok. Az orvos megengedte, hogy felkeljek, és elég gyorsan visszanyertem az erőmet. Felhívtam apát és Richardot is, megnyugtattam őket, hogy nem tűntem el, jól vagyok. A részleteket viszont elhallgattam előlük. Justin is meglátogatott, és megköszöntem neki a segítséget. Rob folyamatosan mellettem volt, csak cigizni szökött ki néha. Aztán én is vele szöktem. Sokat beszélgettünk, de a baba témát kerültük. Megtudtam, hogy Tom éppen aznap utazott vissza Angliába, amikor kórházba kerültem. Csak most tűnt fel, hogy nem is beszéltünk azóta, hogy kiderült, Vickyvel van. Már ha még együtt vannak. Elfogott a bűntudat, hogy ennyire nem tudok a barátaimról semmit. Most jöttem rá, hogy sokkal több időmet elvette a munka, mint gondoltam.

Amikor elhagyhattam a kórházat, azt hittem, Rob haza visz, de nála kötöttünk ki. Azt mondta, Vicky nagytakarítást csinál, és csak útban lennénk. Azért felhívtam a barátnőmet, hogy hátha társaságra vágyik, de csak Rob szavait ismételte meg.

Rob motyogott pár szót valami sürgős elintéznivalóról, végül sűrű elnézéskérések közepette elment otthonról. Bekapcsoltam a tévét, de miután semmi érdekeset nem találtam, inkább egy könyvbe bújtam bele. Összerezzentem a váratlan hangtól, amikor a telefonom üzenetet jelzett. Justin kívánt boldog szülinapot.

Nem lett tőle jobb kedvem. Örültem neki, hogy gondolt rám, de olyan érzésem volt, hogy mindenki más megfeledkezett rólam. Richard eddig mindig úgy intézte, hogy már reggel megkapjam a köszöntését, ha másképp nem, hát egy telefonhívással. Robbal sosem beszéltünk róla, kinek mikor van a születésnapja, és bár én tudtam az övéről, feltételeztem, ez nem kölcsönös. De tőle nem is vártam semmit, csak a közelségére vágytam.

Kezem önkéntelenül a hasamra vándorolt. Eddig sosem foglalkoztam vele, hogy gyerekem legyen, most mégis belém hasított a hiánya. De az is nyilvánvaló volt számomra, hogy Rob nem így gondolja. Megint fojtogatni kezdett a sírás, és hogy eltereljem a figyelmemet, bevonultam a zuhanyfülkébe. Nem sokat használt. Homlokom a fülke oldalának támasztottam, és hagytam, hogy könnyeim egybemosódjanak a vízcseppekkel.

Egy puha kéz simított végig a vállamon és maga felé fordított.

- Elázol – mormoltam, amikor megláttam, hogy Rob ruhában van, de fölösleges volt, mert már csurom vizesen tapadt rá a póló.

- Szeretlek – mondta figyelmen kívül hagyva megjegyzésem, és kisimított egy hajtincset az arcomból.

Gyengéden a számra hajolt, és finom becézgetésbe kezdett. Elsöprő erővel tört rám a vágy, és rájöttem milyen sok idő telt el az utolsó együttlétünk óta. Mindenről megfeledkezve préseltem hozzá a testem, mire felnyögött, és elhúzódott tőlem. Először nem is értettem, mi a baj, aztán eszembe jutottak az orvos szavai, a hathetes szexmentes életről, és lebiggyedt a szám. De bevillant az is, hogy csak bizonyos tevékenységek tiltottak, és felbátorodva húztam vissza magamhoz Robot.

- Mit csinálsz, Nicole?

- Csss.

Meglazítottam az övcsatját, és miután megszabadítottam a ruháitól, kezem örömmel szántott végig mellkasán. Ujjai a mellemre csúsztak, és mindkettőnkből felszakadt egy sóhaj, ahogy a bimbók megkeményedtek érintése alatt. Aztán lejjebb vándorolt a hasam felé, majd a fenekemen simított végig.

Ajka közben a nyakam, vállam csókolta, és levegő után kapkodott, amikor kezem rásimult meredező férfiasságára.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem árt? – kérdezte fejét a vállamba fúrva.

- Igen – leheltem, és szám az övét kereste.

Tenyerét előrehúzta a csípőmön keresztül, és ujja rásimult vágytól lüktető pontomra, de mielőtt átadhattam volna magam a jóleső izgalomnak, megfordított, és mellkasával támasztotta meg a hátam. Egyik kezét visszavezette a lábam közé, a másikkal pedig a mellem kényeztette. Fejem a vállára hajtottam, így szánk is egyesülni tudott, miközben magam mögé nyúltam, hogy én is beszálljak az élvezetszerzésbe.

Hangos sóhajainkat még a zuhany hangja sem tudta elnyomni. Érintése hihetetlen élvezetek felé kezdett röpíteni. Amikor a másik kezem is hátrasimítottam, hogy változatosabban tudjam izgatni, éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, és egy minden eddiginél hangosabb nyögés tört elő belőle. Éreztem a kezembe lüktető forró magját, miközben enyhén megremegett hozzám simuló teste.

Belecsókolt a nyakamba, és visszafordított maga felé. Ajka végigpuszilta a mellemet, hasamat, csípőmet, miközben térdre ereszkedett előttem. Egyik lábam megemelte, hogy a vállára támassza, és nyelvével végigsimogatta csiklómat. A hajába markoltam, hogy határozottabb kényeztetésre ösztökéljem, és nem kellett csalódnom. Elakadt a lélegzetem, ahogy a szájával izgatott, és megremegtem, mert éreztem a gyönyör közeledtét. Erősen tartott a csípőmnél fogva, hogy segítsen a talpon maradásban. Aztán elködösült minden más az élvezeten kívül. Szívem vadul lüktetett, és csodálkoztam rajta, hogy még nem szakadt ki a helyéből.

Felállt, hogy egy lágy csókban forrjunk össze, aztán elmosolyodott.

- Boldog születésnapot, Nicole.

- Köszönöm. Ennél boldogabb nem is kell.

És tényleg így gondoltam. Most még a magunk mögött hagyott tragédia sem tűnt olyan fájónak.

- Szeretnélek valahova elvinni. Igazából az lenne az én szülinapi ajándékom. – mondta csillogó szemekkel.

Hiába kezdtem faggatni, nem volt hajlandó többet elárulni. A fehérneműig eljutottam, aztán nyafogni kezdtem, hogy azt sem tudom, hogy öltözzek fel. Válogatni kezdett az itt lévő ruháim között, végül csüggedten nézett rám.

- Ezek nem a legalkalmasabbak. Várj csak.

Azzal kiviharzott az előszobába, és egy csomaggal tért vissza. Kérdőn néztem rá, de ő csak vigyorgott.

Kibontottam, és egy fekete koktélruha feküdt előttem, ízléses arany díszítéssel. Felsikkantottam az ámulattól, és belebújtam.

- Na, milyen? – perdültem meg.

Vállát az ajtófélfának támasztotta, és úgy pillantott végig rajtam.

- Elbűvölő vagy benne.

- Köszönöm, Rob.

- Azért azt be kell valljam, hogy Vicky segített egy kicsit. Nem igazán értek a női divathoz.

- Per pillanat kiegyezek vele, ha csak a férfidivathoz értesz – mértem végig őt.

Elképesztően jól állt neki a fekete öltöny. Önkéntelenül szaporább lett a lélegzetem.

- Menjünk, mielőtt meggondolom magam, és itthon maradunk – húzott gyengéden az ajtó felé.

Az autóban ülve újra rám törtek a fájó emlékek, pedig nem szerettem volna, ezt a szép napot kesergéssel tölteni. Sóhajtva fordítottam a fejem az ablak felé, hátha a város látványa eltereli a gondolataimat.

Rob finoman megsimogatta a combom.

- Minden rendbe jön, meglátod – vígasztalt halkan.

Hálásan pillantottam rá.

Pár perc múlva megálltunk egy étterem parkolójában. Sejtettem, hogy valami hasonlóra készül, de amikor bevezettek minket egy különterembe, elámultam a látványtól. Mindenhonnan ismerős arcok pillantottak rám, és egyszerre kiáltották, hogy boldog születésnapot.

Amikor Richardot, Ritát és apát is felfedeztem Vicky és Tom mellett, megint könnyek gyültek a szemembe. De ezek már a boldogságtól voltak, és egyáltalán nem bántam őket. Sorra köszöntöttem mindenkit, és amikor Justint is felfedeztem, csodálkozva néztem Robra, de ő csak vigyorogva megvonta a vállát.

- Neki köszönhetem, hogy értesültem, mi történt veled.

Justint játékosan megfenyegettem az elterelő telefonos hadművelete miatt, aztán amikor megláttam ki áll mellette, ismét nagyra nyílt a szemem a csodálkozástól.

- Matt! – sikkantottam, és a fodrász nyakába vetettem magam.

- Hello, drágám. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzom neked.

- Istenem, Matt, de jó téged újra látni. Hogy kerülsz te ide? Elrángatott Rob Londonból?

- Majdnem. Kitalálta, hogy én legyek a fodrásza a következő filmjénél, a filmgyár pedig belement. Szóval egy hét múlva kezdünk, addig pedig beilleszkedek.

El is felejtettem a zűrös napok alatt, hogy Robnak lassan lejár a szabadsága. Elfogott a rossz érzés, hogy ennyire magára hagytam, mikor sokkal kellemesebben is eltölthettük volna ezt az időt. Bűntudattal fordultam felé, és hozzábújtam.

- Köszönöm. Mindent köszönök.

Zavartan elmosolyodott, aztán a vendégek felé terelt. Mindenki elárasztott ajándékokkal, végül leültünk hogy elfogyasszuk az elénk tett finomságokat. Élénk beszélgetés kezdődött, amikor mindenki jóllakott. Egy idő után Rob és Tom kiszöktek, hogy rágyújtsanak, én pedig mosolyogva néztem utánuk. Örültem, hogy helyrejött a barátságuk. Vickyre néztem, hogy meggyőződjek róla, vele is minden rendben. Vidám nevetése nem hagyott kétséget felőle, hogy boldog.

Nekem is kezdett hiányozni a cigaretta, ezért a fiúk után mentem. Épp akkor léptek az ajtó felé, amikor én is odaértem. Tom rám mosolygott, ahogy elhaladt mellettem, én pedig viszonoztam. Titkon reméltem, hogy talán lehet még köztünk olyan igazi barátságféle. Rob velem maradt, és kissé feszülten várta, hogy végezzek. Úgy tűnt, mintha készülne valamire, ezért várakozón fordultam felé.

- Nicole. – Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Arra gondoltam, hogy talán… Mit szólnál, ha… ha te lennél a sminkesem a mostani filmnél?