Sziasztok!
Nagyon nagy elnézést kérek mindenkitől, de sajnos besűrűsödtek körülöttem a dolgok, többek
között az iskola sem könnyíti meg a helyzetem.
Totál elhavaztam!
Gőzöm sincs, hogy mikor tudok friss fejezettel előállni :(
Nem merek semmit ígérni.
Viszont ahogy lehet, máris teszem fel nektek!
Még egyszer BOCS!!!
Sziasztok :)
Hosszas szünet után végre ismét itt lennék. Azért egy-két gondolatomat megosztanám veletek. A szünet előtti utolsó részeket, ha tehetném, teljesen átírnám, mert nekem egyáltalán nem tetszettek. És szerintem köztetek is vannak páran, akik ugyanígy vannak vele, láttam a pipákból :) Talán egy kicsit előbb kellett volna észbe kapnom, és pihiztetni magam, de ezen már késő bánkódni. Nem azt mondom, hogy a mostani fejezet a csúcs, de talán ti is színvonalasabbnak fogjátok találni, mint az utóbbiakat. És hogy kissé kárpótoljalak benneteket, nem függővéges fejezetet írtam :)
Jó olvasást :D
Jenny
22. Így még nem jártam
A kórház felé hajtottunk a kihalt úton. Csak annyit tudtunk, hogy Tomot most műtik, és életveszélyes az állapota. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Rob néha vigasztalóan végigsimított a térdemen, de feszült arca aggodalommal volt tele.
- Az én hibám – szólaltam meg.
- Nem a te hibád! – vágta rá azonnal. –Ne beszélj hülyeségeket, ezt verd ki a fejedből!
- De ha nem fuvaroz engem hozzád, akkor most vidáman sörözgetne Vickyékkel.
- Ha pedig én otthon laknék, más útvonalat választ, hogy elhozzon téged. De ettől még nem a mi hibánk, oké?
Némán bólintottam, és Rob végighúzta kézfejét az arcomon.
- Megérkeztünk.
Észre sem vettem, hogy megállt az autó. A bejáratnál megvártam, hogy Rob utolérjen, és együtt mentünk az információs pulthoz.
- Miben segíthetek? – fordult felénk egy középkorú nő, és kedvesen ránk mosolygott.
- Tom Sturridge-et keressük. Nemrég hozták be. Autóbalesete volt – sorolta Rob a szükséges információkat.
A nő keresgélt a számítógépben, aztán ránk pillantott.
- Harmadik emelet, intenzív osztály.
Rob a lift felé húzott, és idegesen nyomkodta a hívógombot. Beharaptam a szám, úgy figyeltem ténykedését.
- Végre – morogta, amikor kinyílt az ajtó, és előreengedett.
A hátamat simogatta, míg föl nem értünk a harmadikra, és mikor a folyosóra léptünk sem vette le rólam a kezét, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban szükségem lehet a támogatására.
Egy műtősruhába bújt férfi jött felénk a folyosón, Rob tőle kért felvilágosítást.
- Mr. Sturridge még a műtőben van – mondta közönyös arccal, és továbbsietett a dolgára.
Leültünk a fal mentén futó széksorra, és némán vártuk a fejleményeket. Rob megfogta a kezem, hüvelykujja ritmikusan köröket rajzolt bőrömre. Egy idő után azonban nem bírta tovább a tétlen ücsörgést, és fel-alá kezdett járkálni, miközben szeme folyton visszatért a zárt ajtóra, ahonnan a híreket vártuk.
- A szülei tudnak róla? – kérdeztem, csakhogy megtörjem a csendet.
- Igen, őket értesítették elsőnek. Az apja kért meg, hogy jöjjek ide, mert épp Floridában vannak. De azonnal elindultak, ahogy megtudták mi történt.
Bólintottam, és ismét ránk telepedett a csend. Rob tovább rótta a köröket, de akárhányszor nyílt a műtőkhöz vezető ajtó, megállt, és idegesen a hajába túrt.
Végre megjelent egy orvos, és Dr. Stock néven mutatkozott be. Rob megkönnyebbülten fellélegzett, de arca ismét feszültté vált, amikor közölte velünk, hogy csak a hozzátartozóknak adhat felvilágosítást a beteg állapotáról.
- Legalább annyit mondhatna, hogy túléli-e! – fakadt ki szerelmem.
- A beteg állapota jelenleg életveszélyes. Sajnálom, de többet tényleg nem mondhatok.
Sikítani szerettem volna, és megfojtani egy kanál vízben a dokit, de helyette csak a könnyeim indultak meg, és arcom a tenyerembe temettem.
- Önök a barátai? – jutott el hozzám a kérdés.
- Ő a legjobb barátom – mondta halkan Rob.
- Nos talán kivételesen… Mr. Sturridge több helyen csonttörést szenvedett. Leszakadt a lépe, amit eltávolítottunk, de a fejsérülése a legkritikusabb. Csontszilánkokat kellett eltávolítanunk az agyszövetből, és minimum két napig mesterséges kómában tartjuk. A következő huszonnégy óra a legkritikusabb. Egyelőre sajnos nem mehetnek be hozzá.
- Köszönjük – mondta Rob fakó hangon, és miután az orvos távozott, mellém ült.
A vállának döntöttem a fejem, ő pedig gyengéden átkarolt, és a hajamba puszilt. Valahogy egyikünknek sem akaródzott felállnia, és elmennie. Nem tudtam, vajon mikor érnek ide Tom szülei, de úgy éreztem, hogy ameddig nincsenek itt, muszáj maradnunk.
Elaludhattam, mert halk beszélgetésre riadtam. Álmosan pislogtam, és kicsit arrébb megláttam Robot, egy férfi és egy nő társaságában. Sejtettem, hogy Tom szülei lehetnek, és fölálltam, hogy üdvözöljem őket.
Bemutatkoztunk egymásnak, egy halvány mosolyt is cseréltünk, de egyikünké sem volt az igazi. Rob javasolta, hogy menjünk haza, és pihenjünk egyet, ha pedig felébredtünk, visszajöhetünk.
Fáradtan hagytuk el a kórházat. Percek alatt Robhoz értünk, és lerogytam a kanapéra.
- Olyan jó, hogy itt vagy – szólalt meg váratlanul, még mindig az ajtó előtt állva.
Ránéztem, és sóvárgó szemei rabul ejtettek. Szívem őrült kalimpálásba kezdett, és felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá. Ő is pont akkor indult meg, a szoba közepén találtunk egymásra.
Mint az éhező vetettem magam a szájára. Úgy csókolt vissza, hogy beleremegett a lábam, és levegőt is elfelejtettem venni.
- Annyira hiányoztál – suttogtam, amikor egy percre elszakadtunk egymástól.
Beletúrt a hajamba, és tovább csókolt, majd amikor a nyakamra tért át, araszolva indult a hálószoba felé.
Átsuhant az agyamon, hogy Tom most az életéért küzd, miközben mi épp jólérezni készülünk magunkat, de amikor Rob kezeit a mellemen éreztem, minden egyéb gondolatom eltűnt rajta kívül.
Lassan az ágyra döntött, és ahogy pólómat lesimogatta rólam, izgató csókokkal szórta be a bőröm. Nyelve rátalált a mellbimbómra, miközben keze levándorolt a nadrágom gombjához, és pár ügyes mozdulat után már teljesen meztelenül feküdtem előtte.
Úgy gondoltam, ideje, hogy ő is megszabaduljon a fölösleges ruhadaraboktól. A nadrágját vettem célba, ő pedig egy gyors mozdulattal a felsőjétől szabadult meg.
Ha már úgyis a lentebbi részénél voltam, nem kínlódtam vele, hogy felálljak, ujjaimat végighúztam meredező férfiasságán, majd lassan eltüntettem a számban.
A vállamba markolva nyögött fel, és ettől, ha lehet még erősebb dobogásba kezdett a szívem. Hangos, el-elakadó lélegzetéből leszűrtem, hogy nincs messze a beteljesedéstől, de nem hagyta, hogy tovább kényeztessem. Az állam alá nyúlva emelt fel magához, és egy észveszejtő csók után ismét az ágyra döntött, hogy lábaim közé helyezkedhessen.
Nyelvének játéka édes kínokat váltott ki belőlem, és a számat harapdálva próbáltam visszafogni sikolyaimat. Amikor azonban ujjait is megéreztem magamban, nem bírtam tovább. Hangos tetszésnyilvánításomra felemelte a fejét, és győzedelmesen rám mosolygott.
A hajába kotorva csalogattam magamhoz közelebb, és amikor szánk ismét egybeforrt, éreztem, hogy lejjebb is kitölti a bensőmet. Egész testemen átfutott a borzongás, annyira jó volt őt újra érezni.
Egy ideig csak faltuk egymást, aztán lassan megmozdította a csípőjét, és kijjebb csúszott belőlem. Mindketten felnyögtünk, amikor egy gyors lökéssel visszaereszkedett. A fenekébe mélyesztettem az ujjaimat, hogy abba ne merje hagyni, de talán nem is tudta volna. Egyre gyorsabb tempóval űztük magunkat a gyönyör felé, és amikor elértük azt, acélként feszítettük egymásnak testünket.
Végül Rob ernyedten dőlt mellém, és a karjaiban ért utol az öntudatlanság.
Hangos csörömpölésre ébredtem, majd visszafojtott szitkozódás szűrődött be a szobába. Gyorsan magamra tekertem a lepedőt, és a nappaliba léptem. Azonnal megtorpantam, ahogy megláttam a szétszóródott üvegszilánkokat. Rob a szoba másik felében ült a földön, hátát a falnak támasztva. Nem láttam az arcát, mert a kezébe temette, úgyhogy csak reméltem, nincs semmi baja.
Megláttam pár lépésnyire a tegnap ledobott cipőmet, és belebújtam, majd átszeltem a szobát, hogy Rob elé guggoljak. Kezem a karjára tettem, de nem reagált a mozdulatra.
- Rob, mi történt? – kérdeztem ijedten, és éreztem, hogy nagy baj van. Gondolni sem mertem arra, hogy mi van, ha Tom…
- Újraélesztették – válaszolta, miközben rám emelte elgyötört tekintetét. – Kómában van. És nem mesterségesben.
- Nem – akartam nyögni, de csak egy artikulátlan hang jött elszorult torkomból.
Én is a fal mellé rogytam, és átadtam magam feltörő könnyeimnek. Amikor úgy ahogy elfogytak, oldalra fordítottam a fejem. Rob elgondolkodó arccal vizsgált, aztán halkan megszólalt.
- Szereted?
- Sokat jelent nekem – fogalmaztam óvatosan, nehogy félreértse.
Lesütött szemmel bólintott egy aprót, aztán feltápászkodott mellőlem, és nekem is segített a felállásban.
- Öltözz fel, bemegyünk hozzá.
Hangja kissé hidegen csengett, de nem tudtam hova tenni. Összekaptam a cuccaimat, és percek alatt elkészültem a fürdőszobában. A bejárati ajtónak dőlve várt, és szórakozottan játszott a slusszkulccsal. Már szinte előtte álltam, amikor észrevett.
- Menjünk – lökte el magát, és ugyanazzal a mozdulattal az ajtót is nyitotta.
A kórházba vezető út kínos csendben telt. Éreztem, hogy valami megváltozott, de ezt Tom állapotának tudtam be.
- Hogy van – kérdezte egyből Rob, ahogy meglátta Tom apját a folyosón.
- Semmi változás – jött a lehangoló válasz. – Most Phoebe van bent nála, egyszerre csak egyikünket engedik be.
Ismét a fal melletti széksoron kötöttünk ki. Zsibbadt aggyal néztem, ahogy a kórház lassan életre kel. Azt sem tudtam, hány órakor keltem, de leragadó szemeim árulkodtak róla, hogy igen rövid lehetett az alvással töltött idő.
- Pihenj egyet – karolta át Rob a vállam, felajánlva mellkasát. Befészkeltem magam, és pillanatok alatt elaludtam.
Az egész napunkat bent töltöttük, de nem állt be változás Tom állapotában. Este is csak azért mentünk haza, mert Phoebe elzavart minket, hogy pihenjünk. Bár nagyon kimerített az aggodalom, mégsem tudtam elaludni, és amikor végre sikerült, akkor is sűrűn felriadtam.
Reggel úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek. Szerencsére, Rob ismert már annyira, hogy egy csésze kávéval várjon. Hálásan vettem el tőle, és elgondolkodva figyeltem szomorú arcát. Mindent megadtam volna, hogy ismét vidámnak, gondtalannak lássam, és hogy Tom mielőbb felépüljön.
Közben nem csitult a bűntudatom sem, hogy miattam van életveszélyes állapotban. Minden percben rettegtem tőle, hogy megszólal a telefon, és rossz híreket közölnek velünk.
Megtettük a szokásos utunkat, és ismét a székeken vertünk tanyát. Halkan beszélgettünk, miközben Tom szülei felváltva látogattak be fiuk szobájába. Minden egyes ajtónyitásnál kérdőn néztünk rájuk, de csak elkeseredett fejrázásokat kaptunk.
- Kicsim.
Bársonyos simogatást éreztem az arcomon, és hunyorogva nyitottam ki a szemem. Már megint elaludtam.
Körbenéztem, és tudatosult bennem, hogy kettesben vagyunk.
- Történt valami – húztam ki magam feszülten.
- Tom felébredt. - Rob hangja komoly volt, és rápillantottam. Bíztatóan mosolygott, szemei mégis szomorúságot tükröztek. – Most jött ki tőle az apja. Téged szeretne látni.
Bizonytalanul felálltam. Álmomban sem gondoltam, hogy pont engem fog hívni. Az ajtóhoz léptem, és halkan kopogtam. Válasz ugyan nem érkezett, de nem is számítottam rá.
Amikor a szobába léptem, felerősödött a gépek hangja. Tom feje fehérlett a sok kötéstől, de szája gyenge mosolyra húzódott, ahogy meglátott.
- Szia – mondtam halkan, és ösztönösen végigsimítottam arcán. Lehunyta a szemét, és szinte földöntúli boldogság sugárzott róla.
- Szia Nicki.
Erőtlenül megpaskolta az ágyat, mire mellé ültem. Némi vívódás után a kezembe vettem az övét, és végigsimítottam kézfején. Enyhe szorítás volt a válasz.
- Aggódtunk érted.
- Nem kellett volna – húzódott szélesebbre a mosolya. – Halhatatlan vagyok.
- Ez nem vicces, Tom.
- Dehogynem. Legalábbis innen nézve. Egy kicsit sajnálom is, hogy életben maradtam, mert kitaláltam egy jó sírfeliratot: Így még nem jártam.
Felnevettem ezen a képtelen ötleten.
- Bolond vagy. És ha meghaltál volna, honnan tudtuk volna, hogy ezt kell feliratozni?
- Csak rájött volna valaki, ha eleget kísértek.
- Örülök, hogy visszatértél közénk – vettem komolyra a figurát.
- Azért én is – vallotta be. – Különben nem lenne, aki egymáshoz rugdos titeket Robbal. Tényleg, sikeres volt a békülés? Vagy hiába lékeltettem meg a koponyámat?
- Jól boronáltál. Örök hála érte.
Lejjebb hajoltam, hogy adjak az arcára egy puszit, de meglepetten fordult felém, és egy pillanatra összeért a szánk. Agyam nyugtázta, hogy nem volt kellemetlen érzés, sőt… Az ő lélegzete is kissé szaporább lett, és megbűvölve nézett a szemembe. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt újra megérintettem ajkait. Kezét a karomon éreztem végigsimítani, és halkan felnyögött, amikor nyelvem a szájába csúsztattam.
- Ezt nem szabadna – suttogta, mikor végre szétváltunk.
- Tudom.
- És azt is tudod, hogy én vagyok a társaság nőfalója? A leghosszabb kapcsolatom két hónapig tartott.
- Sejtettem valami hasonlót.
- Te vagy az első lány, akivel többet is el tudtam volna képzelni. – Lesütöttem a szemem a vallomásra, és éreztem, hogy égni kezd. – Sosem lennél velem boldog. Neki viszont az életet jelented – nézett az ajtó felé.
Lassan előbuggyantak a könnyeim. Most jöttem rá, hogy majdnem elveszítettem egy baleset miatt, milyen sokat jelent nekem. Nem annyit, mint Rob, mert ő volt a levegő, ami nélkül nem lehet létezni, de Tom is kitöltötte szívem egy részét.
- Szeretlek – vallottam be.
- Tudom. De azt is, hogyha választanod kéne köztünk, mindig alulmaradnék. Nekem elég az, ha boldognak látlak téged.
- Miért vagy ennyire jó hozzám? – suttogtam.
- Mert én is szeretlek.
Percekig elmerülten néztük egymást, de amikor nyílt az ajtó szétrebbentünk.
- Bejöhetek? – Rob hangja magamhoz térített, és ösztönösen végighúztam a kezem hajamon.
Pár lépéssel az ágynál termett, és a másik felén megállva nézett le barátjára.
- Na mi volt a célpont, ami miatt majdnem megszabadultunk tőled?
- Uhh… Nem fogod elhinni. Amikor a városba értem, egyszer csak az orrom elé ereszkedett egy pók. Tudod, mennyire iszonyodom tőlük!
- Egy póóóók? – próbálta Rob visszafogni a nevetését, de nem sok sikerrel. Én is jót derültem az eseten, sőt, Tom is egyre szélesebben vigyorgott. – Haver, ezt másnak inkább ne meséld el – javasolta, szerelmem, mikor kissé alább hagyott a jókedv.
- Emberek, ez nem kaszinó – jött beljebb egy nővér, és morcosan az ágyhoz lépett, hogy ellenőrizze a monitorokat. – Jobb lenne, ha hagynák, hogy pihenjen a beteg.
Rob egy gunyoros mosolyt küldött a nő felé, de engedelmesen az ajtóhoz lépett. Nem bírtam ki, hogy ne fogjam meg Tom kezét. Enyhén megszorította, és a szeméből szomorúság és szeretet sugárzott.
- Még jövünk – tátogtam felé, és az éppen háttal álló nőre nyújtottam a nyelvem.
Tom felvihogott, erre a hárpia felém fordult, de már az ajtó felé siettem.
- Éhes vagy? – kérdezte Rob, és máris a liftek felé terelt.
Magára vette a kapucniját, és mielőtt kiléptünk az épületből, a napszemüveg is felkerült. Nem messze volt egy gyorsbüfé, oda tévedtünk be, és miután kikértük a hamburgereket, behúzódtunk egy eldugottabb sarokba.
- Holnap elutazom – közölte.
- Hova? Mennyi időre? És miért csak most mondod? Rob én…
Számra tett ujja belém fagyasztotta a folytatást.
- Los Angelesbe megyek egy showműsor felvételére. Én csak azt akartam kérdezni, hogy… esetleg velem jönnél? Vagy ha maradni akarsz, azt is megértem.
Meglepett a váratlan kérdés, és kissé csodálkozva néztem rá. Visszafojtott lélegzettel várta a válaszom. Minden vágyam az volt, hogy vele menjek, egy pillanatra mégis elfogott a bizonytalanság. Vajon tényleg felkészültünk rá, hogy folytassuk ezt a kapcsolatot? Most működni fog?
Rob kissé félrehajtotta a fejét, aztán csalódottan elfordult.
- Felejtsd el.
- Nem, félreérted! Én menni szeretnék!
- Csak?
- Csak váratlanul ért. De igen – mosolyogtam. – Veled megyek!
Rob hirtelen felpattant a székről, és a kezemet megfogva húzott az utca felé.
- Mit csinálsz? – nevettem fel.
- Meg akarlak csókolni. De nem kell a közönség. - Behúzott egy sötétebb kapualjba, és a falnak nyomott. – Szeretlek – mondta, miközben a számra hajolt, és egy apró puszit adott rá. Aztán a nyakam szórta tele. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – koronázta meg minden egyes érintését, én pedig a fellegekben éreztem magam. Végre utat tört nyelvével a számba, és egy mindent elsöprő szenvedélyes csókban forrtunk össze.
Sziasztok :)
Tudom, hogy több blogon is találkoztatok azzal, hogy szünetel, vagy éppen megszűnik.
Lehet, hogy a meleg, a front, vagy ki tudja, de én is gondokkal küzdök. Amellett, hogy az életem egy kissé zűrös mostanában, még írói válságban is szenvedek, ezért elnézést kérve tőletek szabadságolom magam bizonytalan ideig. Nem szeretnék csak azért feltenni fejezetet, mert megígértem, hogy xy napon hozom, és közben nem tudom azt a színvonalat tartani, ami elvárható lenne. A Married Life-ot továbbra is írom Szillel közösen.
Azért nézzetek vissza néha, mert hangsúlyozom, nem megszűnik, csak szünetel az oldal.
És köszönök nektek minden eddigit, és ez utánit. Szeretlek titeket! (L)
Jenny
21. Gitár
- Nicole! Nicole, várj! – megfogtam a karját, mielőtt kiléphetett volna. - Sajnálom. Kérlek… nem tudom mi ütött belém.
- Csak egy kis időt kértem – mondta indulatosan. – Szerintem ez teljesíthető lett volna. És tévedsz, ha azt hiszed, én nem vártam ezt a napot.
- Kérlek, gyere vissza. Beszéljük meg. Szerintem mindketten elfáradtunk, ezért nem tudunk rendesen beszélni egymással. De talán megpróbálhatnánk. Kérlek!
Pár pillanatig fontolgatta szavaimat.
- Rendben – egyezett bele, és elindult a lépcsőn felfelé.
Meglepett. Biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani. Magamban fellélegeztem, de tudtam, csak a csatát nyertem meg.
Becsuktam magam mögött az ajtót ahogy a lakásba értünk, és nekidőltem, mintha ezzel örökre idezárhatnám.
- Nem tudom, mit szeretnél még tőlem, Rob. Gyakorlatilag az előbb kidobtál, mégis mit akarsz ezen megbeszélni?! – kezdett bele, és láthatólag nagyon feldúlt és megbántott volt. – Értem én, hogy nem vagyok a legjobb társaság mostanában. És talán tényleg elszúrtam, amikor visszamentem dolgozni, de azt hittem, hogy így lesz a legjobb. A kapcsolatunkról pedig feltételeztem, van olyan erős, hogy támogassuk egymást, ahelyett, hogy a másikba rúgnánk. És hiába mondod, hogy nem a tojás, mert az is. Tényleg nem volt szép dolog, hogy nevettem, de ez nem a főzőtudományodnak szólt. Vagyis… csak nem láttam még ilyen állagú tükörtojást, és vicces volt. De sajnálom. És a gyereket is sajnálom. Meg hogy ennyire magamba zuhantam. Több időt kellett volna magunkra fordítanom. És az a rossz az egészben… – gyanúsan csillogni kezdett a szeme, és elfordult, hogy ne láthassam. – az a rossz, hogy ha rendeződik is köztünk minden, nem tudom, meddig fog tartani, mert mindig jön valami, ami elrontja. És ez lassan felőröl.
Elhallgatott, és átrágtam minden egyes szavát. Igaza volt. Mindig jött valami. Ha más nem, a saját hülyeségünk. Vagy inkább az enyém. De nélküle lenni sokkal rosszabb volt. Ezt már tapasztaltam. És most hirtelen nem is értettem korábbi durva kirohanásomat. Hogy gondolhattam, hogy elküldöm magam mellől, amikor lélegezni is könnyebb, mikor velem van? Végül csak egyetlen erős érvet tudtam felhozni, és ezt hangosan is kimondtam.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, de megfojt ez az egész.
- Én bocsánatot kérek. Azt hiszem, nem megfelelően kezeltem a helyzetet. Nem kellett volna elvárnom, hogy az én akaratomnak megfelelően dönts. És türelmesebbnek kellett volna lennem veled.
- De te ilyen vagy, Rob. Nem kell miattam megváltoznod. És én is ilyen vagyok.
- Nem. Nincs igazad. Egyikünk sem úgy viselkedik, ahogy szokott. Mindketten kifordultunk önmagunkból.
- Talán, mert belefáradtunk egymásba – felém fordult, és szomorúan mosolygott.
- Nicole, ne mondd ezt – léptem hozzá, és finoman a kezem közé vettem arcát. – Csak felülkerekedtek rajtunk a problémák. Pár nap, és befejezem a forgatást. Utazzunk el valahova. Élvezzük ki, hogy vagyunk egymásnak. Hiányzol. Szeretlek.
Óvatosan közelítettem felé, de kissé hátrébb húzta a fejét, így megálltam a mozdulat közben.
- Nem tudom, Rob. Szerinted azzal megoldódnának a gondok?
- Igen – El akart fordulni, de nem hagytam. – Ha falakkal vesszük körbe magunkat, és ridegen viselkedünk egymással, az biztos semmit nem old meg. De ha elutaznánk, talán visszatalálnánk önmagunkhoz, és egymáshoz. Szerintem ennyit megérdemlünk. Ha így sem megy, oké, elfogadom, hogy vége. De ameddig nem próbálunk meg mindent, addig nem adom fel. És tudom, hogy nemrég még az ellenkezőjét mondtam, de én is kezdek felőrlődni, és csak annyit tudok biztosan, hogy szeretlek. És nem szeretném még egyszer átélni azt az időszakot, amikor külön voltunk, mert abba belehalnék.
Kétségbeesetten igyekeztem meggyőzni őt, de amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy elvesztettem a csatát. Elszorult a torkom, és most én fordultam el, hogy ne lássa a fájdalmamat.
- Sajnálom, Rob. Szerintem előbb magunkban kéne rendeznünk a dolgokat – mondta ki az ítéletet. – És nyugodtabban végig tudnánk gondolni a történteket, ha tartanánk egy kis szünetet.
Várta mit szólok, de erre nem tudtam mit mondani. Nem akartam. Iszonyatosan üresnek és fáradtnak éreztem magam. Nem érzékeltem, meddig állok ott vívódva a gondolataimmal, arra eszméltem, hogy hallom távolodó lépteit.
- Hívni fogsz majd? – fordultam felé kétségbeesetten. – Ha átgondoltad…
- Mindenképpen.
Állt az ajtóban egy rövid ideig, aztán váratlanul hozzám sietett, és ajka az enyémre tapadt. Nyelvünk egymásra talált, és soha nem tapasztalt szenvedéllyel csókoltuk egymást. Kétségbeesetten, mint aki tudja ez az utolsó, és ennél többet nem kaphat. Aztán lassan elhúzódott, és csak néztem, ahogy kilép az életemből.
(Nicole)
Végre beszélgettünk egymással, de nem éreztem, hogy ez bármit is megoldana. Úgy éreztem, a baba elvesztése valamit kiölt belőlem, és ezt nem tudtam feldolgozni. Tudatában voltam, hogy nagyrészt az én viselkedésem miatt hullt darabjaira a kapcsolatunk, és nem akartam, hogy Rob még ennél is többet szenvedjen. Minden egyes alkalommal megszakadt a szívem, amikor megláttam arcán a fájdalmat, amit én okoztam neki. Ő nem ezt érdemelte. Egy roncsnak éreztem magam, és elég volt, ha magamat gyilkoltam, nem akartam a körülöttem lévőket is tönkretenni.
A szívem kettészakadt, amikor otthagytam őt a lakásban, de tudtam, így neki is több esélye van tisztázni az érzéseit.
Még egy hét kellett, hogy belássam, nem maradhatok a mostani munkahelyemen, és felmondtam. Visszaköltöztem Angliába. Egyelőre nem vállaltam újabb munkát, viszont időm nagy részét Richardnál töltöttem. Nagyon hiányzott Rob, de minden idegszálammal próbáltam őt kiűzni a gondolataimból, és az érzéseimre összpontosítani. És Tom is hiányzott, a kelekótyaságával együtt. De őt sem akartam bolygatni a történtek után. Vicky New Yerseyben kapott újabb munkát, és amikor érdeklődtem, kivel is van most, kitérő választ adott. Apám a szokásos köreit rótta szerte a világban, de többet beszélgettünk telefonon, mint az eddigi életem során összesen.
A megtakarított pénzem viszont fogyni kezdett, így kénytelen voltam összeszedni magam, és valami állás után nézni.
Az apróhirdetések nem hemzsegtek a szakmámba vágó ajánlatokkal, így sorra hívtam az ismerősöket, hátha horogra akad valami. Végül ismét Rita oldotta meg a gondom, és a kezembe nyomott egy telefonszámot.
Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy újabb film készült a Londoni stúdióban, és bár minden hely betöltött volt, az egyik sminkes ínhüvelygyulladás miatt visszamondta a munkát, így én kerültem a helyére.
Új arcok, új feladat, mégis felszabadultnak éreztem magam, és kezdtem ismét úgy érezni, élek.
Az újságokat betegesen kerültem, nehogy szembetaláljam magam vele. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, amiért nem adtam neki semmi életjelet, de ezt próbáltam elfojtani, meg az ürességet is, amit a hiánya okozott.
Aztán egyik nap mégis megláttam őt, egy magazin elején, amit az asztalomon felejtettek. Nem csak attól szorult össze a szívem, hogy úgy mosolygott a mellette álló lányra, mint régebben rám, hanem attól is, hogy a rólunk készült kép is mellette virított, ami még a hírességek sétányán készült. Igaz, az én arcom nem lehetett jól kivenni, az tisztán látszott, hogy Rob szerelmesen tekint rám. Ettől a magam köré épített burok repedezni kezdett, és felszínre tört mögüle a fájdalom.
Kezdtem megkérdőjelezni saját épelméjűségemet, amikor rávettem, hogy tartsunk szünetet. Aztán rájöttem, hogy pont erre vártam, erre volt jó a különlét. Mert én még mindig őt akartam, és kész lettem volna bármire, hogy magam mellett tudhassam. De abban, hogy felhívjam őt, megakadályozott az újságban látott fotó. Mert mi van, ha ő is döntött már, és döntése ellentétes az enyémmel? És erről meggyőzött az előttem lévő kép, mert senki nem tud így nézni a másikra, ha nem érez iránta valami többet.
Vicky visszaérkezett Angliába. Felhívott, hogy csapjunk egy görbe estét, és nem tiltakoztam. Bármit elfogadtam volna, ami eltereli a figyelmemet Robról.
Kivételesen egy night clubban kötöttünk ki, és nem kis meglepetésemre mohón méregette a felhozatalt. Nem telt el sok idő, és mellénk csapódott két srác. Tőlem ugyan lehettek volna orkok is, az sem érdekelt volna, csak az számított, hogy végre felejtsek. De a pasik egész helyesek és normálisak voltak. Rég táncoltam már, és most olyan felszabadultnak éreztem magam, mint már rég nem. És persze az italok is megtették hatásukat. Szinte a kifulladásig tornáztattuk magunkat, aztán amikor már nem bírtuk tovább, leültünk az egyik üresen álló asztalhoz. A fiúkat Gregnek és Johnnak hívták. Mint kiderült, ez volt a törzshelyük, és egy nagyobb társasággal jöttek, de az est folyamán nagy részük lemorzsolódott. Egész jól elbeszélgettünk. Vicky és John teljesen egy hullámhosszon voltak, én Greggel egy kissé feszengve, kommunikáltam, de a végére egész feloldódtunk. Amikor búcsúzkodni kezdtünk, elkérték a telefonszámunkat. Vicky mosolyogva nyújtotta át a sajátját, én viszont nem éreztem, hogy kész lennék egy újabb kapcsolatra. De megbántani sem akartam greget, és végül is egy telefonszám még nem jelent randit, úgyhogy beadtam a derekam.
Másnap délután már hívott is, és bár nem állt szándékomban kettesben időt tölteni vele, amikor megemlítette, hogy a barátja is elhívta Vickyt, és ő igent mondott, elgondolkodtam a dolgon. Végül is, miért ne.
Abba a pubba mentünk, ahol már korábban is jártunk Vickyvel, és ahol Robbal és barátaival is összefutottunk. Reméltem, most másképp lesz. De mivel ő most Amerikában forgat, kevés esély volt rá, hogy meglepjen. Jött viszont helyette Tom. Vidáman, viccelődve, közben arcomat fürkészve köszöntött minket. Igazándiból nem tudtam rá haragudni, annak ellenére sem, hogy mint megtudtam, már Vickyvel sincs együtt. Csak, mint jó barát csapódott hozzánk, és úgy gondoltam, ha nekik ez nem jelent problémát, én sem akadok fenn rajta. Viszont az arcizmaim megsínylették, mert a folytonos nevetéstől már izomlázuk volt. Greg eleinte próbálta felvenni vele a versenyt, de egy idő múlva felhagyott vele, és kissé magába zuhant. Szinte megsajnáltam őt, de mire ebbe beleélhettem volna magam, már a bárpultnál ült, egy vörös hajú lánnyal.
Vickynek csöngött a telefonja, és kislisszolt a bejárat elé, hogy nyugodtabban tudjon beszélni. John is elhúzott a mosdók felé, mire Tom egyből kihasználta az alkalmat, és a lényegre tört.
- Miért nem hívtad fel?
- Úgy csinálsz, mintha nem beszélnétek egymással. Szerintem jól elvan – mondtam morcosan.
- Beszélünk, csak nem erről – másfelé nézett, mintha zavarban lenne, mennyit is áruljon el. – Kerüli a témát. Egy ideje.
- Egy ideje? Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy eleinte reménykedett, és várta, hogy felhívd. Csak rólad beszélt. Aztán elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy nem lehetett előtte szóbahozni téged.
- De gondolom, már túl van rajtam. És láttam az újságban a barátnőjét is. Szép lány.
- Szépnek szép, csak nem a barátnője.
- Neeem? – kérdeztem kissé elnyújtva, mert nem nagyon hittem el.
- Nem. Azt hitted? Ezért nem hívtad?
- Nem csak ezért, Tom. Sokáig én sem tudtam, mit akarok.
- De most már tudod? – nézett a szemembe, és én lesütöttem az enyémet, nehogy olyasmit olvasson ki belőle, amit nem akarok. De igyekezetem úgy látszik hiábavaló volt. – Te még most is szereted – állapította meg.
- Igen – mondtam halkan, és csodálkoztam volna, ha a nagy hangzavarban megérti.
- De akkor mi a baj? – kérdezett rá, ezzel bizonyítva hogy remek a hallása.
- Ő sem keresett egyszer sem. Szerintem túljutott rajtam.
Felpattant a székről, és döbbenten lestem, mire készül.
- Ti annyira hülyék vagytok!
Megfogta a karom, és úgy gondoltam, ha el akarom kerülni a véraláfutásokat, jobb ha követem őt, bárhová is ráncigál.
- Bocs, Vicky, vége az estének – szólt oda barátnőmnek ahogy a kijárathoz értünk, és kissé sértődötten vettem tudomásul, hogy ő még csak meg sem lepődött.
- Ülj be – parancsolt rám Tom, amikor elértük az autóját.
- Hova viszel? – faggattam, amint becsukódtak az ajtók.
- Meglátod.
- Tom, ne csináld már. Kiszállok, ha nem mondod meg.
Erre lenyomta a központi zárat, én meg durcásan fordultam az ablak felé. Néztem a fényárban úszó várost, aztán a házak ritkulni kezdtek.
Kissé feljebb kapcsolta a fűtést, mert már elég csípősek voltak az éjszakák.
- Légyszi, ne haragudj majd meg rám. Csak miattatok csinálom – mondta csendesen, és egy pillantást küldött felém.
Ekkor jöttem rá, hová is tartunk. A nyaralóba. De nem értettem, miért. Viszont nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy rákérdezzek, hiába fúrta az oldalam a kíváncsiság. És ettől a gondolattól, már megint Rob jutott eszembe. Ugyanezen az úton mentünk, amikor a lyukas oldalammal cukkolt. Elmosolyodtam az emlék hatására.
Tom kérdőn villantotta rám a szemét, de nem vettem róla tudomást.
Sóhajtva konstatálta, hogy néma csendben fog eltelni a hátralévő út.
Amikor megállt a ház előtt, nagy kegyesen kiszálltam, és karba tettem a kezem. Egy másik autó is parkolt a ház előtt, de nem volt ismerős. Összezavarodva követtem őt a nappaliig. A lámpa fel volt kapcsolva, és kíváncsian vártam, mi ez az egész.
Aztán egyszer csak sietős lépteket hallottam a lépcső felől, és Rob döbbent arcával találtam magam szembe.
- Ööö én akkor most megyek – nyögte ki Tom.
Első pánikreakcióm az lett volna, hogy elkapom a grabancát, és rákiáltok, meg ne merje tenni, de tekintetem találkozott Robéval. Érzelmek suhantak át rajta, de végül csak a végtelen szeretet tükröződött belőle.
Óvatosan közelebb lépett, mint aki fél, hogy csak egy látomás vagyok, és bármikor elillanhatok. Lassan emelte fel a kezeit, hogy az arcomra tegye őket, kissé megrándult a szája széle, de még nem mert mosolyogni.
- Hát tényleg itt vagy – suttogta.
Lágyan vette birtokba a számat, és már nem érdekelt, hogy került ide, hogyan nézett valaki másra, csak mi léteztünk.
Percekkel később tűnt csak fel, hogy Tom már nincs a házban, de ez most kevésbé izgatott.
- Gyere – húzott Rob a kanapé felé, miután megszabadított a kabátomtól, és leültetett.
Érdeklődve figyeltem, ahogy izgatottan eltűnik a szemem elől, hogy pillanatokkal később egy gitárral a kezében térjen vissza. Leült velem szemben a fotelba, és csillogó szemekkel fúrta tekintetét az enyémbe.
- Szavakkal sosem sikerült kifejeznem, mit érzek irántad, de talán ebből a dalból megérted.
Kissé megköszörülte a torkát, és pengetni kezdte a húrokat. Mielőtt megszólalt, félénken rám mosolygott, és én az összes szeretetemet belesűrítettem a pillantásomba, hogy tudja, nincs miért aggódjon.
Bársonyos hangja betöltötte a helyiséget, és megbabonázva hallgattam ezt a csodát. Lehunytam a szemem, hogy teljesen átjárja bensőm az érzés, és csak arra eszméltem fel, mikor elhallgatott.
- Ez csodálatos volt, Rob – mondtam halkan, és lassan felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá.
Letette a gitárt, és a csípőm átkarolva vont közelebb magához. Arcát a hasamba fúrta, miközben ujjaim a haját kotorták végig újra és újra.
Mintha hazaérkeztem volna. Tökéletes volt a pillanat, és szerettem volna, ha az idő megáll.
De telefonjának a csörgése ráébresztett minket, hogy ez koránt sincs így.
- Igen – emelte a füléhez, aztán egy pillanat alatt sápadt el az arca. – Nem. Istenem. Az nem lehet.
Kérdőn néztem rá, de mivel még hallgatta a beszélőt, kénytelen voltam várni. Gyötrődő arccal fordult felém, amikor letette.
- Tom – mormolta.
- Mi van vele? – kérdeztem szinte sikítva.
- Karambolozott.
20. Keserű méz
- Nicole. – Megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. – Arra gondoltam, hogy talán… Mit szólnál, ha… ha te lennél a sminkesem a mostani filmnél?
Szemei tágra nyíltak, és csodálkozva nézett rám.
- Nem lehet – mondta végül.
Bármennyire is tiltakoztam ellene, végigfutott rajtam a csalódás.
- Miért? – kérdeztem keserűen.
- Mert… ez nem olyan egyszerű, Rob. Köt a szerződésem. És ha most máshova megyek, mi lesz egy-két hónap múlva? Dobjam el a biztos állásom?
- Ez az állítólagos biztos állás, csak kikészít téged! Itt kihasználnak! Nézz magadra!
Éreztem, hogy a szavaim kegyetlenek, de nem tudtam uralkodni az indulataimon.
Keresztbe fonta a karját és összeszorított szájjal elfordult.
Szemétnek éreztem magam, hogy pont a szülinapját rontom el, de azt hittem, kapva-kap az alkalmon, hogy állást válthat.
A vállára tettem a kezem, de lerázta magáról, és bement a többiekhez. Elszívtam még egy cigit, mielőtt én is csatlakoztam volna.
Szemem egyből őt kereste, de a maradék jókedvem is elszállt, amikor felfedeztem nevető arcát Tom és Justin között.
Hiába beszéltük át korábban a dolgokat, mégis elfogott a féltékenység, de hogy ne legyen feltűnő, inkább szóba elegyedtem Richarddal, hisz őt ismertem legkevésbé a jelenlévők közül, és tudtam, mennyire közel áll Nicolehoz.
Nagyon szimpatikus volt, és látszott, hogy rajong az unokahúgáért, de nem bírtam a teljes figyelmemet neki szentelni, tekintetem újra és újra a nevetgélő hármas felé irányult.
A cérna akkor szakadt el nálam, amikor Justinhoz hajolt, hogy egy szalvétával letörölje a száján maradt csokidarabot.
Elnézést kértem Richardtól, és felpattantam. Amikor mögéjük álltam, mindhárman várakozva néztek rám.
Megköszörültem a torkom, mert hirtelen nem tudtam mit mondani, és ettől irtó hülyén éreztem magam. Végül Tom oldotta meg a kínossá vált helyzetet. Arrébb ült egy székkel, és az üresen maradt helyére bökött, hogy foglaljam el. Megeresztettem felé egy félmosolyt. Nicole viszont döbbenetemre felpattant a helyéről, és egy halk bocsánatkérés után elsétált az asztaltól.
- Ajaj – szólalt meg Justin. – Úgy látszik, nagyon kiakasztottad valamivel.
Küldtem felé egy gyilkos pillantást, mire vállat vont, és elkezdte majszolni az előtte lévő csokitorta maradványait.
- Mit szólnál, ha kiülnénk a bárpulthoz? – javasolta Tom.
Na ezt szerettem benne. Ezért volt ő a legjobb barátom. Nem is válaszoltam, csak felálltam, és megindultam kifelé.
Egy felessel indítottunk, de a második mellé már sört is kértünk. Nem beszélgettünk, de ez így volt jó. Aztán Justin állt meg mellettünk, és intettünk neki, hogy csatlakozzon. Hármasban folytattuk a néma ivászatot. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni a srác.
Közben odajött Matt, hogy elköszönjön, aztán Richardék és Nicole apja is távozott. Egy idő után Justin is kászálódni kezdett.
- Én lelépek fiúk – veregetett vállon minket.
Lekezeltünk vele, aztán ismét a sör felé fordítottam figyelmemet.
- Nem lesz ez így jó – szólalt meg Tom egy kissé akadozó nyelvvel, mire csak sóhajtva vállat vontam.
- Elmentünk – hallottuk meg Vicky hangját, és amikor hátrafordultunk, már csak a távolodó alakjukat láttuk.
Összenéztünk barátommal, és egyszerre pattantunk fel a székekről. Előkotortam valamennyi pénzt a zsebemből, és a pultra dobtam, aztán a távozó lányok után siettünk.
Már az utcán jártak, amikor utolértük őket. Megragadtam Nicole karját, de kirántotta a kezemből.
- Hagyj békén – mondta ingerülten.
- Nézd, Nicole. Ha az a bajod, hogy felajánlottam azt a kurva állást, sajnálom – törtek fel belőlem a szavak., de közben nem bírtam ellenállni annak, hogy kifejtsem bővebben a véleményem. – De oké, tedd tönkre magad, ha akarod. Végül is semmi közöm hozzá. A gyerekünket már megölte a te szeretett munkahelyed. De ehhez sincs semmi közöm, végül is nem szóltál, hogy apa leszek.
- Fejezd be, Rob! – kiabált rám Vicky, és harciasan elém állt. Egy ideig farkasszemet néztem vele. Gondolkoztam rajta, hogy félretolom az útból, de aztán úgy döntöttem, nem foglalkozok vele. Sarkon fordultam, és az autóm felé vettem az irányt.
- Így nem vezethetsz – hallottam meg Tom hangját magam mögül.
- Nem fogok – nyugtattam meg. – Csak kiveszem a napszemüvegemet belőle.
- Éjszaka van, ember. Minek neked az?
- Azt hiszem, holnap nagyon irritálni fog a nap – sóhajtottam. – Menj Vickyékkel, Tom. Én elleszek.
De nem mozdult.
- Visszamenjünk? – intettem az étterem felé, de tagadólag rázta a fejét.
- Inkább fogok egy taxit, és elkísérlek.
Amikor hazaértünk, azért elővettem két sört, és kiültünk vele az erkélyre.
- Ugye, tudod, hogy nagyon szemét dolgokat vágtál Nicole fejéhez? – szólalt meg váratlanul.
- Tudom – morogtam ingerülten. – De nem hiszem el, hogy képes ezek után visszamenni arra a kibaszott helyre. És a gyerek… - nem tudtam folytatni, mert hirtelen elszorult a torkom.
- Nem tudott róla! – mondta élesen.
- Tisztában vagyok vele! – kiabáltam, aztán csendesebben folytattam. –Csak … nekem is fáj az elvesztése. És azt a legnehezebb feldolgozni, hogy most is élhetne, ha nem esik össze a kimerültségtől. De ő folytatni akarja ezt az önpusztító életmódot.
- Adj neki egy kis időt. Még nagyon frissek a sebek.
Fáradtan a kezembe hajtottam a fejem.
- Lehet, hogy ez egy meddő beszélgetés, mert már megint mindent elbasztam.
- Hát, nem kímélted.
- Kösz – nyögtem fel.
Megint hallgatásba burkolóztunk, de Tom egy idő után felrángatott, és betolt a hálószobába. Bedőltem az ágyba, és nagyon gyorsan elnyomott az álom.
Másnap arra ébredtem, hogy rám süt a nap, és égette a szemem, amikor kinyitottam.
Morogva tápászkodtam fel, és az órára pillantottam. Megdöbbentett, hogy már két óra. Kávéillat szállt felém, és a konyhába mentem.
Tom a pultnál állt, és épp szendvicseket gyártott, mellettük pedig két kávéscsésze állt.
- Szia anyuci – cukkoltam.
Nem reagált, csak a kezembe nyomta az egyik csészét, aztán folytatta a felvágottak kenyérre tornyozását. Nagyot harapott az egyikből, ahogy elkészült vele, a másikat pedig elém tolta.
- Kösz.
- Csak hogy legyen erőd helyrehozni, amit tegnap elbasztál.
Felnyögtem, ahogy eszembe jutott, miket mondtam Nicolenak. Biztos voltam benne, ha nem iszok annyit, másképp alakulnak a dolgok, és nem vágok olyanokat a fejéhez, amikről nem tehet.
- Az előbb beszéltem Vickyvel. Nem lesz egyszerű dolgod – közölte kíméletlenül.
Bólintottam, és a szendvics felé fordítottam a figyelmem, hogy eltereljem gyötrő gondolataimat.
- Ezek szerint most otthon van? – kérdeztem, miután végeztem.
- Igen – mondta sóhajtva. – Elkísérlek, mert Vickyvel be akarunk nézni Matthez. Azt ígérte tegnap, hogy csinál neki egy dögös frizurát.
Kissé meglepett barátom kijelentése, mert Matt nem szokott bevállalni ilyeneket, de úgy látszik, Vicky belopta magát a szívébe.
Amikor az ajtajuk elé értünk, inamba szállt minden bátorságom. Szólni akartam Tomnak, hogy várjon egy kicsit, de elkéstem vele, mert keze már a csengőt nyomta.
- Sziasztok – nyitott ajtót Vicky, de ahelyett, hogy beengedett volna, kilépett az ajtón, és felém fordult. – Ha nem teszed helyre, de nagyon a dolgaitokat, kiheréllek – közölte, aztán Tomba karolt, és a lépcső felé húzta.
- Kösz, Vicky, ezzel most sokat segítettél – mormoltam az orrom alatt.
Kezem a kilincsre tettem, és próbáltam magam meggyőzni, hogy menni fog ez nekem.
Nicole az ablaknál állt, nekem háttal. Az ajtócsukódásra kissé megfordult, de csak egy pillanatra.
- Szia – köszöntöttem, és fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Egy sajnálom, vagy egy megbántam, olyan semmitmondónak tűnt most.
Végül ő kezdett beszélni anélkül, hogy megfordult volna.
- Nem kell bocsánatot kérned. Igazad volt. Tényleg az én hibám, hogy elvesztettük.
Megdöbbentett a szavaival. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi azt a sok idétlenséget, ami tegnap kicsúszott a számon.
Amikor végül megfordult, mosolygott, de a szemei üresek voltak. Megijesztett vele. Talán tényleg tönkretettem mindent.
- Ettél már? – kérdezte. - Süthetnénk egy kis húst. Én nagyon megéheztem.
Összezavart a viselkedésével. Úgy tett, mintha mi se történt volna. Miután továbbra sem mozdultam, sőt szerintem meglehetősen bamba arcot vághattam, hozzám lépett, és a kezem után nyúlva húzott a konyha felé.
- Jól vagy? – tudakoltam meg mégis.
- Persze. Minden oké.
Félig eltűnt a hűtőben, és én még mindig nem tudtam hova tenni ezt az egészet.
- Vagy inkább halat ennél? – lobogtatott felém egy papírzacskót, amiben feltehetőleg a hal lehetett.
- Mindegy – nyögtem ki.
- Jaj, Rob. Lazíts már. Szerintem a hal jobb döntés. Előbb elkészül.
A pultra tette, aztán elővett egy tálat, és mindenfélét beleszórt.
- Összekevernéd ezt? – bökött rá. – Én addig megmosom a halat.
Összekevertem. Aztán néztem, ahogy beleforgatja a szeleteket. Viszont mielőtt a tűzhelyhez léphetett volna, elkaptam a csuklóját.
Egy pillanatra felizzott a szeme, aztán újra felvette azt a közönyös maszkot.
- Nicole. Beszéljük meg.
- Nincs mit megbeszélni! Megtörtént, elszúrtam, sajnálom. Kedves tőled, hogy segíteni akarsz az állással, de már nincs miért aggódnod, mert jelenleg tök üres a méhem. Szóval köszönöm, de nem. Elengednél? – nézett a csuklójára.
Lehanyatlott a kezem, de nem álltam el az útból, hogy a sütőhöz léphessen.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak a gyerek miatt aggódtam. Nekem te vagy a fontos.
- Chh… Ezt inkább hagyjuk.
- Nicole, amiket tegnap mondtam… sajnálom.
- Nem kell sajnálkozni. Teljesen igazad volt. És most engedj a sütőhöz.
Félreálltam, majd tehetetlenül leültem. Figyeltem ahogy készülnek a szeletek. Annyira szerettem volna belelátni a fejébe, hogy tudjam, mivel hozhatom helyre a dolgokat, de mivel erre esély sem volt, csak némán vívódtam. Ahogy ő is.
Elém tett egy tányért, rajta a ropogósra sült hallal, majd leült velem szemben. Úgy éreztem, egy falat sem megy le a torkomon, de azért nekiláttam az evésnek, nehogy félreértse.
Neki sem lehetett sok étvágya, mert alig fogyott az ételből.
Aztán elpakoltunk. Olyan összeszokott mozdulattal dolgoztunk, mint a régi házasok, csak a hangulat nem passzolt bele a képbe.
Amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
Tomék érkeztek.
Nicole körbeforgatta Vickyt, majd megdicsérte a fején lévő költeményt. Én is csatlakoztam hozzá, mert nem akartam bunkónak tűnni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy néz ki.
Amikor leültek a tévé elé, Vicky felém küldött egy kérdő pillantást, de csak egy fintort kapott.
Végül kiosontunk Tommal, hogy a tetőn elszívjunk egy cigit.
- Na, mi a helyzet? – érdeklődött, ahogy kettesben maradtunk.
- Semmi jó. Átment zombiba. Nem érdekli semmi, legkevésbé pedig én. Azt mondta, igazam volt tegnap.
- Basszus.
Ettől azért többet vártam Tomtól, de végül is nem az ő problémája, miért agyalna rajta, hogyan oldjam meg az életem.
A következő napok hasonló hangulatban teltek.
Nicole visszament dolgozni, én meg forgatni kezdtem. Mivel megoldható volt a kis távolság miatt, majdnem minden este hazamentem. Jó párszor találkoztunk is egymással, csak amikor valamelyikünknek elhúzódott a munkanap, akkor mellőztük egymás társaságát.
Viszont újra fáradtnak tűnt, és én is annak éreztem magam. Ezzel együtt nőtt az ingerültségünk is, de egyelőre elkerültük a veszekedéseket.
Kicsit oldódott ugyan a köztünk lévő fagyos hangulat, de azért a távolság továbbra is megvolt. Talán csak az ágyban oldódtunk fel annyira, hogy majdnem tökéletesnek hatott volna minden, ha ezek az együttlétek nem lettek volna korlátozva az orvos utasítása által.
Viszont egyre közeledett a hat hét letelte, amikor elhárulnak az akadályok, és azt vettem észre, hogy izgulok, vajon akkor hogy alakulnak a dolgok.
Nem tudom, mit vártam, mire lesz jó az egész, hisz ameddig nem beszélünk egymással nyíltan és őszintén, úgysem oldódnak meg a problémák.
Aztán Nicole visszament az orvoshoz, és mindent rendben talált. Ezt csak telefonon tudtam meg, mert elhúzódott aznapra a forgatás.
Másnap viszont korábban sikerült végeznem, és összetákoltam egy kis vacsoraféleséget, hogy azzal várjam.
Fáradtan ért hozzám, de amikor meglátta az erőfeszítéseimet, elmosolyodott. Megdobbant a szívem, annyira rég láttam ilyen őszintén nevetni. Aztán a zavarom támadt fel, mert szívből kacagni kezdett.
- Ne haragudj – fuldokolta. – Csak ez… ez tükörtojás akar lenni?
- Annak szántam – mondtam most már dühösen.
- Tényleg bocs – mondta, de a nevetést nem bírta abbahagyni.
Romokban hevert az önbecsülésem, és már éhes sem voltam. Mérgesen hagytam ott, és az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy cigit. Meglepetésemre csatlakozott hozzám, pedig mostanában nem szokott.
Vett egyet a dobozból és háttal a korlátnak támaszkodott. Én is ezt tettem, csak kihajolva, az utcát kémlelve.
- Nem értem miért raboljuk egymás idejét – szólaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Nem úgy tűnik, hogy megy ez nekünk, Nicole.
- Szakítani akarsz? – akadt el a lélegzete.
- Már magam sem tudom. Vártam ezt a napot – fordultam felé. – Olyan rég… éreztük egymást. Azt hittem, te is várod. Bár ahogy mostanában vagyunk… Már semmiben sem vagyok biztos.
- Ne haragudj a tojás miatt.
- Nem a tojásról van szó! – csaptam a korlátra.
Ijedten összerezzent. Ez kissé kijózanított, és elé léptem.
- Hiányzol.
Az arcát fürkésztem, hogy lássak valamilyen reakciót, de lehunyta a szemét.
- Még nem megy – szűrte a fogai között.
- De miért?
- Kérlek, adj még egy kis időt.
- Rendben. Mennyit kérsz? Egy hetet? Kettőt? Egy hónapot? Megkapod. Én meg addig próbálom magam érzelmileg elhatárolni tőled. Ja, és majd jegelem is magam, mert így semmi kedvem az egészhez. Bár ha belegondolok, miért is ne. Egy kis érzelemmentes szexbe még senki nem halt bele.
Szavaim könnyeket csaltak az arcára, és ettől bennem rekedt minden további mondandóm.
- Elmegyek – lökte el magát a korláttól.
Utána akartam menni, hogy megállítsam, de testem valahogy nem engedelmeskedett. Mintha agyam egy része nem fogta volna fel, hogy ez lehetséges. Hallottam a bejárati ajtó csukódását, aztán a lakásra telepedő csendet.
