Rob szemszöge
Irtó lassan teltek a napok. Mióta elküldtük egymásnak a fotókat, alig volt időm a telefonokra. Mivel csak nyolc napra volt lefoglalva a helyszín, ahol most forgattunk, tartanunk kellett a szoros határidőt. Viszont kezdtünk csúszni, ezért túlórákra kényszerültünk. Esténként hulla fáradtan rogytam az ágyba. Általában nem volt bajom a felvételekkel, ezt a részét élveztem a dolgoknak, de úgy tűnt, lassan kezdek túlhajszolt lenni. Már két napja, elég rosszul aludtam, izgatott voltam a közelgő találkozás miatt.
Hanyatt dőltem az ágyon, és hallgattam a szívdobogásom. Nicole jön, Nicole jön, mintha ezt dübögte volna. Halkan felnevettem. Úgy látszik, kezdek megőrülni.
Nem értettem, miért nem hív. Már a reptéren kéne lennie. Azt beszéltük meg, mielőtt gépre száll, ideszól. De semmi. Elővettem a készüléket, csak hogy láthassam a róla készült fotót. Annyira gyönyörű volt rajta. Mikor a kép elsötétedett, még egyszer megpróbáltam felhívni. Már nem is számoltam hányadjára. Még mindig ki volt kapcsolva. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Kimentem az erkélyre, és miközben néztem a hajnali forgalmat, elszívtam egy cigit. Aztán leültem a kanapéra, és idegesen malmoztam a kezemmel, csak hogy teljen valamivel az idő. Végül nem bírtam tovább, de újbóli kísérletem is sikertelen volt. Aztán eszembe jutott, hátha Vicky tud róla valamit.
Az ő telefonja kicsengett ugyan, de nem vette fel. Kezdtem beleőrülni a dologba. Most már föl-le járkáltam a szobában.
- A büdös francba – káromkodtam el magam.
Hirtelen ötlet volt, hogy Tom számát tárcsázzam. Nem tudom, mire számítottam, de muszáj volt beszélnem valakivel, mielőtt teljesen kiborulok.
- Igen? – hallottam meg végre.
- Szia, Tom – vágtam a közepébe. – Nem tudsz valamit Nicole-ról? Egyszerűen nem tudom elérni.
- Ööö… de. Itt van… Adom.
Ez a hír teljesen lesokkolt. Együtt van Tommal?
- Tessék – hallottam meg végre az édes hangját, de mintha valahonnan nagyon messziről tért volna vissza a valóságba. Hirtelen nem is tudtam, hogy kezdjem mondandómat.
- Tessék – ismételte meg ingerülten.
- Nicole? – Éreztem, hogy bizonytalan a hangom.
- Rob? – Hangja meglepett volt, és ez a szívembe markolt. Szóval, nem várta, hogy keresni fogom. Vagy talán azért volt kikapcsolva a mobilja, hogy semmiképp ne tudjam utolérni – állapítottam meg keserűen.
- Hívtalak – mondtam halkan. – De csak a hangpostád jelentkezett.
Rövid szünet állt be, nem értettem, miért hallgat.
Miért van Tommal? Miért nincs a reptéren? És miért nem hívott? – zakatoltak fejemben a kérdések. Aztán hirtelen megvilágosodtam, de elvetettem a baljós gondolatot. Az nem lehet, próbáltam reménykedni.
- Nem tudom, mi történhetett. Talán véletlenül rossz gombot nyomtam meg – Ez fájt! Most miért kell ezt? Miért nem játszunk nyílt lapokkal? Elég nagy, és feltűnő, az a kurva piros gomb, hogy ne lehessen csak úgy véletlenül megnyomni.
- Bizonyára – mondtam fakó hangon. – Azt hittem, már a reptéren vagy.
- Igen, de… közbejött valami. Sajnálom.
A szívem összefacsarodott. Szorosan lehunytam a szemem. Szóval ennyi… szakított.
- Rob… én… nem is tudom, hogy mondjam… - kezdte volna, de most nem bírtam elviselni a magyarázkodását, és félbeszakítottam.
- Tudod mit? Nem kell magyarázkodni. Felejtsük el. Felejtsük el egymást.
A készülék szinte belereccsent, ahogy megszakítottam a hívást. Vártam a fájdalomhullámot, de csak ürességet éreztem. Kimentem az erkélyre, és rágyújtottam. A nikotin jólesően töltötte be a tüdőmet. Leültem a székre, és csak bámultam magam elé. Nem érzékeltem az idő múlását, csak arra eszméltem, hogy elfogyott a cigim. Bevánszorogtam az ágyig, és belerogytam. A mobil beleállt a bordáimba. Kiráncigáltam magam alól, és láttam, hogy van egy csomó nem fogadott hívásom. Mind Tomtól. Nem érdekelt. Mérges voltam rá. Különösen rá! Most boldog lehet, elérte, amit akart. És ekkor jött a fájdalom, mert szemem előtt megjelent, hogy az ő karjai ölelik Nicole-t.
Nem, nem, nem! – üvöltöttem magamban. A párnára csaptam, és belefúrtam az arcom.
Próbáltam valahogy összekaparni magam, hisz még előttem állt az egész nap. Mikor Dean kopogott az ajtómon, lassan magamhoz vettem a cuccaimat, és elindultunk a forgatásra.
Szinte felüdülés volt a pörgő hangulat, ami a helyszínen uralkodott. Elterelte a gondolataimat. De a nap végére visszatért a fájdalom.
Mikor visszaértünk a szállodába, átfutott az agyamon, hogy rendelnem kéne valami vacsoraféleséget, de egyáltalán nem voltam éhes, ezért inkább a bár felé vettem az irányt. Kértem egy üveg sört. Aztán ezt még kettő követte, és kezdtem érezni a jóleső zsibbadtságot. De nem eléggé. Felejteni akartam, és egyáltalán semmit nem érezni, ezért kértem egy üveg whiskyt, és a kezemben szorongatva léptem a liftbe. Még félúton sem jártam, amikor lenyeltem az első kortyokat. A liftből kilépve a következőt.
A padlószőnyeg mintáit tanulmányozva céloztam meg a folyosó végét, ahol a szobám volt.
A nappaliban ültem, és már alig volt az üveg alján, amikor utolért a képszakadás.
Már két napja voltam zombi üzemmódba, ekkor a rendező, Steve, félrevont, és könyörögni kezdett, hogy szedjem össze magam. Csendben hallgattam a szóáradatot, néha bólogattam, majd megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Ez többé-kevésbé össze is jött, bár rengeteg energiát kivett belőlem. De nem bántam, mert esténként teljesen kiütve rogytam az ágyba, és nem volt rá alkalmam, hogy gondolkodjak. Még a hotel előtt táborozó paparazzik sem tudtak izgatni.
Reggel a mobilom ébresztett, és miután elhallgattattam, nyögve fordultam a másik oldalamra. Ez normális volt, hisz öt perc múlva úgyis újra megszólal, hogy végleg kiverjen az ágyból. Ami nem volt normális, hogy amint visszatettem az éjjeliszekrényre, azonnal újra megszólalt.
Álmosan emeltem a fülemhez.
- Mondjad, bárki is vagy – szóltam bele barátságtalanul.
- Neked is szép napot! – hallottam Kristen hangját, és éberen pattantak fel a szemeim. – Mikor végzel ma?
- Miért?
- Meglátogatnálak.
- Hétkor – válaszoltam még némileg kábán.
- Oké, akkor félnyolcra nálad vagyok.
Ez a hír kissé felrázott, hisz már több mint fél éve nem találkoztunk.
Kicsit még előbb is végeztem, és a tévé elé ülve próbáltam nyitva tartani a szemem.
- Kopp, kopp – hallottam barátnőm hangját. – Nyitva volt az ajtód.
- Szia – álltam fel vigyorogva.
- Jesszusom, Rob! Hogy nézel ki? – hőkölt hátra.
- Kicsit sűrűbe vagyok mostanában – adtam neki két puszit.
Leültünk, és csendben tanulmányozta az arcom.
- Hagyjuk, Kris – előztem meg a szóáradatot. – Nem akarok róla beszélni.
- Pedig kéne, mert úgy nézel ki, mint egy élő halott.
- Ha csak azért jöttél, hogy még jobban megkeserítsd az életem, jobb, ha elmész – mondtam barátságtalanul.
- Állítsd már le magad, Rob! Csak segíteni szeretnék.
- Ne haragudj – mondtam bűnbánóan. – Menjünk le a bárba, és elmesélem.
Már a liftben álltunk, mikor legközelebb megszólalt.
- Annyira hiányoztál.
Átölelt, és mosolyogva pillantott a szemeimbe.
- Nekem is hiányoztál, Kris – viszonoztam az ölelést, derekát átkarolva, és adtam a homlokára egy puszit, pont amikor nyílt az ajtó.
Meglepetésünkre, a paparazzik, már az előtérben várakoztak, és vad kattintgatásba kezdtek.
- Elég szarul végzik itt a dolgukat a biztonságiak – morgolódott Kristen.
Átvágtunk a helységen, és kissé bosszankodva álltunk neki a Heinekenek elfogyasztásának. Némileg cenzúrázva, Tomot kihagyva előadtam a történetemet, közben megértően bólogatott. Mikor már akadozva beszéltem az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, nem engedte, hogy többet rendeljek. Feltámogatott a szobámba, és csalódottan rogytam az ágyra.
- Nem akarok egyedül maradni – néztem rá könyörögve.
Sóhajtott, és mellém feküdt, miközben fejemet a mellkasára vonta. Egy ideig hallgattam szapora szívverését, aztán lassan elnyomott az álom.
Halk mocorgás szűrődött a tudatomba. Kezem végigsiklott az ágyon, és ahogy rátaláltam selymes bőrére, magamhoz húztam.
- Nicole – suttogtam, és ajkaim már az övét keresték, de ekkor érzékeltem, hogy a test, amit karomban tartok, megmerevedik.
Mielőtt szemeim kinyíltak volna, már tudtam, hogy nem ő fekszik mellettem. Fájdalmasan fordítottam el a fejem, de Kris az államnál fogva maga felé fordított.
- Beszélj vele, Rob. Ne add fel ilyen könnyen. Ha igazán szereted, harcolj érte.
Elgondolkodtam a szavain. Talán igaza van, túl könnyen belenyugodtam. De tehettem mást? Ő választott, és nekem ezt tiszteletben kell tartanom, bármennyire is fáj. Végül megráztam a fejem.
- Most, ha akarnék sem beszélhetnék vele. Még több mint egy hétig nem mozdulhatok innen.
- De utána lesz rá módod, nem?
- Nem tudom, Kris. Ha látnék rá bármi esélyt, hogy még érez irántam valamit, akkor sem biztos, hogy el tudnám felejteni a szakításunk körülményeit.
- Hát, én szurkolok neked – állt fel. – Lassan viszont mennem kell. Indul a gépem.
Én is felkeltem, és amíg Kristen a fürdőben felfrissítette magát, rendeltem két kávét. Az erkélyen cigarettázva fogyasztottuk el, és ez felidézte bennem a régi emlékeket. Valószínűleg neki is hasonlókon járt az agya, mert ábrándos tekintettel nézett föl rám, és amikor letettük a csészéket, szorosan a karjaimba bújt. Nem tiltakoztam. Annyi mindent éltünk át együtt, hogy ez egy egészen különleges köteléket hozott létre kettőnk közt. Szinte, mintha testvérek lennénk, és úgy is éreztem iránta. Jól esett az ölelése, és sóhajtva fúrtam arcom a hajába.
- Nem akarom, hogy elmenj – suttogtam.
- Tudom, Rob.
Végigsimított a hátamon, és megajándékozott egy puszival.
- Vigyázz magadra. És kérlek, próbálj odafigyelni, hogy rendesen egyél.
Játékosan megütögette a hasamat, mire csak bólintottam egyet, és elkísértem az ajtóig. Mikor becsukódott, nyomorultabbul éreztem magam, mint valaha. A szállodai szoba teljesen üresnek és személytelennek hatott, szinte fuldokoltam a légkörtől. Gyorsan rendbe szedtem magam, és kivételesen most én kopogtam be Dean ajtaján, hogy induljunk már el.
Múltak a napok, és úgy gondoltam itt az ideje, hogy magamba nézzek, mit szeretnék. A válasz egyértelmű volt: Nicole-t. De hogy van-e még esélyem bármire is vele kapcsolatban, abban nem voltam biztos. Sőt, minél jobban belegondoltam, annál kisebb esélyt láttam a dologra. Nem értettem, hol rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Eszembe jutott, amikor a konyhában ülve szerelmet vallott nekem. Már bántam, hogy akkor gyáva módon nem viszonoztam a szavakat, pedig már akkor tudtam, hogy menthetetlenül beleszerettem. Szinte már az első találkozásunknál letaglózott a szépsége, az egyénisége, és amikor nevetett, mintha csengők szólaltak volna meg, képtelenség volt nem vele nevetni.
Próbáltam kizárni ezeket a gondolatokat, túl fájóak voltak. Gyakorlatilag átvegetáltam a napokat, és amikor lejárt a szerződésem, letörten utaztam vissza Londonba.
Másnap a csengő éles hangja szakított ki semmittevésemből, és ingerülten téptem fel az ajtót. Meg sem lepődtem, mikor Lizzy mérgesen berontott a lakásba.
Kissé elkerekedtek a szemei, mikor meglátott, de nem kommentálta a látottakat, száját összeszorítva vetette magát a kanapéra.
Nem foglalkoztam vele, úgyis tudtam, miért jött, próbáltam elodázni a kínos pillanatokat. Elővettem két üveg sört, és egyiket elé raktam. Szinte megreccsent keze alatt az üveg, ahogy letépte róla a kupakot, és ettől kissé összerezzentem. Ahogy beleivott, kihívó, mérges tekintetet vetett rám, és hirtelen elöntött a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam a szeretteimet. Gyorsan meg is fogadtam, hogy mielőbb hazalátogatok anyáékhoz.
- Szarul nézel ki, öcskös – szólalt meg váratlanul.
Most erre mit mondhatnék? Úgy is érzem magam! Mivel nem kapott választ, sóhajtva folytatta.
- Tudod, hatalmas nagy ökör vagy. Tudom, hogy utálod, ha beleszólnak a dolgaidba, de ez most nem csak téged érint. Nem te vagy az egyetlen, aki ki van bukva, a francba is!
- Beszéltél Tommal?
- Igen! És csak annyit tudok mondani, hogy a nélkül vontál le téves következtetést, hogy meghallgattad volna őt. Szóval megérdemled, hogy szenvedj!
- Most miért? Nicole szakított velem, és mindezt úgy, hogy közben Tommal volt – tört ki belőlem. – És ne mondd, hogy nincs igazam. Szerintem te is észrevetted, mennyire oda vannak egymásért! Ráadásul ordít Tomról, hogy fülig szerelmes belé. És még volt pofája hozzá, hogy telefonálgasson nekem!
- Rob! Tom pontosan azért hívott, hogy felvilágosítson róla, Nicole nem szakított veled. De te, megint hogy viselkedsz? Mint egy sértett csődör! Nem fogadod a legjobb barátod hívását, pedig csak helyre akarta tenni a sértett lelkecskédet.
Döbbenten pislogtam.
- Nicole nem szakított velem?
Csak ez az egy mondat zakatolt bennem, szinte kínzón égett a tudatomba.
- Csakhogy felfogtad. Bár ezek után, lehet, hogy nem lesz kíváncsi rád.
- De akkor… Nem értem az egészet – néztem kétségbeesetten.
- Na figyelj, okos tojás – karolt át, és elejétől a végéig elmesélt mindent.
- Nem – nyögtem, és arcom a kezembe temettem. Tényleg egy idióta vagyok.
- Rendelek valami kaját, mielőtt elfogysz –mondta halkan Lizzy. - Mikor ettél utoljára?
Érzékeltem, hogy hozzám beszél, de nem gondoltam hogy válaszolnom kéne. Ez olyan költői kérdésnek tűnt.
Vadul kattogott az agyam, próbáltam magam Nicole helyébe képzelni, vajon hogyan érzékelhette Ő ezt az egészet. Újra végigpörgettem az eseményeket, és a föld alá szerettem volna süllyedni. Nicole! És Tom!
Közben meghozták a vacsorát, és Lizzy az asztalhoz terelt. Gondolataim olyan messze jártak, hogy azt sem tudtam, mi kerül a számba, csak automatikusan rágtam, és nyeltem.
Hogy lehettem ilyen hülye? Féltem, hogy nem fogják megbocsátani őrült viselkedésem. Na jó, Tom talán igen, de Nicole?
- Látnom kell őt – álltam fel hirtelen.
- És mégis, hogy gondoltad ezt kivitelezni? Nicole elé toppansz, és minden rendeződik? Különben is, Ő már Los Angelesben van.
Felnyögtem, és kétségbeesetten néztem nővéremre.
- Rob, ülj le. Van itt még valami, amiről beszélnünk kéne.
Nem is sejtettem, mivel akar előhozakodni, ezért várakozóan néztem rá. Ő viszont sajnálkozva pillantott vissza.
- Nyögd már ki, Lizzy!
- A legtöbb újság lehozta, hogy Kristen egy szállodában lakott veled, amíg New Yorkban volt.
- De hát ez nem igaz! Csak meglátogatott!
- Igen, én hiszek neked, de eléggé félreérthető képeket hoztak le.
Elém dobta a táskájából előbányászott újságot, és ismét felnyögtem.
Természetesen a liftes jelenet volt, ahol épp átkaroljuk egymást, miközben én Kristent puszilom.
- Nicole is látta ezeket?
- Tom szerint igen.
- Tom! Már megint Tom! Azóta Nicole nyakán ül, mióta elhagytam Londont?
- Tudod mit? Elegem van belőletek! – tört ki váratlanul Lizzy. – Nicole azt hiszi Kristennel vagy, Te pedig, hogy Ő Tommal. Az a baj, hogy cseppet sem bíztok egymásban. Én kiszálltam ebből, oldjátok meg Ti a problémáitokat.
Felkapta a táskáját, és feldúltan hagyta el a szobát.
Mérgesen lesöpörtem az újságot az asztalról. Legszívesebben törtem-zúztam volna, de uralkodtam magamon. Semmit nem változtat meg, ha romhalmazt csinálok a lakásból. Fáradtan a kanapéra dőltem, és kényszerítettem magam, hogy higgadtan végiggondoljak mindent. Újra és újra átrágtam magam a telefonbeszélgetésünkön, és a tényeken, amit Lizzytől megtudtam, hogy Nicole az apja miatt borult ki. A legfájóbb pontja az volt az egésznek, hogy engem akart védeni, én meg jól belerúgtam. Gyűlöltem magam ezért a lépésért. Eszembe jutottak Lizzy szavai a bizalomról, és tudtam, hogy igaza volt. Tényleg bízhattam volna jobban benne. A szerelmünkben.
Már tudtam, mit fogok tenni. Csak halvány reményem volt rá, hogy sikerrel járok, de én megragadtam ezt a vékony szálat, és nem engedtem, hogy kicsússzon a kezeim közül. Felemeltem a telefont, és tárcsáztam.
