Sziasztok!
Nagyon nagy elnézést kérek mindenkitől, de sajnos besűrűsödtek körülöttem a dolgok, többek
között az iskola sem könnyíti meg a helyzetem.
Totál elhavaztam!
Gőzöm sincs, hogy mikor tudok friss fejezettel előállni :(
Nem merek semmit ígérni.
Viszont ahogy lehet, máris teszem fel nektek!
Még egyszer BOCS!!!
Sziasztok :)
Hosszas szünet után végre ismét itt lennék. Azért egy-két gondolatomat megosztanám veletek. A szünet előtti utolsó részeket, ha tehetném, teljesen átírnám, mert nekem egyáltalán nem tetszettek. És szerintem köztetek is vannak páran, akik ugyanígy vannak vele, láttam a pipákból :) Talán egy kicsit előbb kellett volna észbe kapnom, és pihiztetni magam, de ezen már késő bánkódni. Nem azt mondom, hogy a mostani fejezet a csúcs, de talán ti is színvonalasabbnak fogjátok találni, mint az utóbbiakat. És hogy kissé kárpótoljalak benneteket, nem függővéges fejezetet írtam :)
Jó olvasást :D
Jenny
22. Így még nem jártam
A kórház felé hajtottunk a kihalt úton. Csak annyit tudtunk, hogy Tomot most műtik, és életveszélyes az állapota. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Rob néha vigasztalóan végigsimított a térdemen, de feszült arca aggodalommal volt tele.
- Az én hibám – szólaltam meg.
- Nem a te hibád! – vágta rá azonnal. –Ne beszélj hülyeségeket, ezt verd ki a fejedből!
- De ha nem fuvaroz engem hozzád, akkor most vidáman sörözgetne Vickyékkel.
- Ha pedig én otthon laknék, más útvonalat választ, hogy elhozzon téged. De ettől még nem a mi hibánk, oké?
Némán bólintottam, és Rob végighúzta kézfejét az arcomon.
- Megérkeztünk.
Észre sem vettem, hogy megállt az autó. A bejáratnál megvártam, hogy Rob utolérjen, és együtt mentünk az információs pulthoz.
- Miben segíthetek? – fordult felénk egy középkorú nő, és kedvesen ránk mosolygott.
- Tom Sturridge-et keressük. Nemrég hozták be. Autóbalesete volt – sorolta Rob a szükséges információkat.
A nő keresgélt a számítógépben, aztán ránk pillantott.
- Harmadik emelet, intenzív osztály.
Rob a lift felé húzott, és idegesen nyomkodta a hívógombot. Beharaptam a szám, úgy figyeltem ténykedését.
- Végre – morogta, amikor kinyílt az ajtó, és előreengedett.
A hátamat simogatta, míg föl nem értünk a harmadikra, és mikor a folyosóra léptünk sem vette le rólam a kezét, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban szükségem lehet a támogatására.
Egy műtősruhába bújt férfi jött felénk a folyosón, Rob tőle kért felvilágosítást.
- Mr. Sturridge még a műtőben van – mondta közönyös arccal, és továbbsietett a dolgára.
Leültünk a fal mentén futó széksorra, és némán vártuk a fejleményeket. Rob megfogta a kezem, hüvelykujja ritmikusan köröket rajzolt bőrömre. Egy idő után azonban nem bírta tovább a tétlen ücsörgést, és fel-alá kezdett járkálni, miközben szeme folyton visszatért a zárt ajtóra, ahonnan a híreket vártuk.
- A szülei tudnak róla? – kérdeztem, csakhogy megtörjem a csendet.
- Igen, őket értesítették elsőnek. Az apja kért meg, hogy jöjjek ide, mert épp Floridában vannak. De azonnal elindultak, ahogy megtudták mi történt.
Bólintottam, és ismét ránk telepedett a csend. Rob tovább rótta a köröket, de akárhányszor nyílt a műtőkhöz vezető ajtó, megállt, és idegesen a hajába túrt.
Végre megjelent egy orvos, és Dr. Stock néven mutatkozott be. Rob megkönnyebbülten fellélegzett, de arca ismét feszültté vált, amikor közölte velünk, hogy csak a hozzátartozóknak adhat felvilágosítást a beteg állapotáról.
- Legalább annyit mondhatna, hogy túléli-e! – fakadt ki szerelmem.
- A beteg állapota jelenleg életveszélyes. Sajnálom, de többet tényleg nem mondhatok.
Sikítani szerettem volna, és megfojtani egy kanál vízben a dokit, de helyette csak a könnyeim indultak meg, és arcom a tenyerembe temettem.
- Önök a barátai? – jutott el hozzám a kérdés.
- Ő a legjobb barátom – mondta halkan Rob.
- Nos talán kivételesen… Mr. Sturridge több helyen csonttörést szenvedett. Leszakadt a lépe, amit eltávolítottunk, de a fejsérülése a legkritikusabb. Csontszilánkokat kellett eltávolítanunk az agyszövetből, és minimum két napig mesterséges kómában tartjuk. A következő huszonnégy óra a legkritikusabb. Egyelőre sajnos nem mehetnek be hozzá.
- Köszönjük – mondta Rob fakó hangon, és miután az orvos távozott, mellém ült.
A vállának döntöttem a fejem, ő pedig gyengéden átkarolt, és a hajamba puszilt. Valahogy egyikünknek sem akaródzott felállnia, és elmennie. Nem tudtam, vajon mikor érnek ide Tom szülei, de úgy éreztem, hogy ameddig nincsenek itt, muszáj maradnunk.
Elaludhattam, mert halk beszélgetésre riadtam. Álmosan pislogtam, és kicsit arrébb megláttam Robot, egy férfi és egy nő társaságában. Sejtettem, hogy Tom szülei lehetnek, és fölálltam, hogy üdvözöljem őket.
Bemutatkoztunk egymásnak, egy halvány mosolyt is cseréltünk, de egyikünké sem volt az igazi. Rob javasolta, hogy menjünk haza, és pihenjünk egyet, ha pedig felébredtünk, visszajöhetünk.
Fáradtan hagytuk el a kórházat. Percek alatt Robhoz értünk, és lerogytam a kanapéra.
- Olyan jó, hogy itt vagy – szólalt meg váratlanul, még mindig az ajtó előtt állva.
Ránéztem, és sóvárgó szemei rabul ejtettek. Szívem őrült kalimpálásba kezdett, és felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá. Ő is pont akkor indult meg, a szoba közepén találtunk egymásra.
Mint az éhező vetettem magam a szájára. Úgy csókolt vissza, hogy beleremegett a lábam, és levegőt is elfelejtettem venni.
- Annyira hiányoztál – suttogtam, amikor egy percre elszakadtunk egymástól.
Beletúrt a hajamba, és tovább csókolt, majd amikor a nyakamra tért át, araszolva indult a hálószoba felé.
Átsuhant az agyamon, hogy Tom most az életéért küzd, miközben mi épp jólérezni készülünk magunkat, de amikor Rob kezeit a mellemen éreztem, minden egyéb gondolatom eltűnt rajta kívül.
Lassan az ágyra döntött, és ahogy pólómat lesimogatta rólam, izgató csókokkal szórta be a bőröm. Nyelve rátalált a mellbimbómra, miközben keze levándorolt a nadrágom gombjához, és pár ügyes mozdulat után már teljesen meztelenül feküdtem előtte.
Úgy gondoltam, ideje, hogy ő is megszabaduljon a fölösleges ruhadaraboktól. A nadrágját vettem célba, ő pedig egy gyors mozdulattal a felsőjétől szabadult meg.
Ha már úgyis a lentebbi részénél voltam, nem kínlódtam vele, hogy felálljak, ujjaimat végighúztam meredező férfiasságán, majd lassan eltüntettem a számban.
A vállamba markolva nyögött fel, és ettől, ha lehet még erősebb dobogásba kezdett a szívem. Hangos, el-elakadó lélegzetéből leszűrtem, hogy nincs messze a beteljesedéstől, de nem hagyta, hogy tovább kényeztessem. Az állam alá nyúlva emelt fel magához, és egy észveszejtő csók után ismét az ágyra döntött, hogy lábaim közé helyezkedhessen.
Nyelvének játéka édes kínokat váltott ki belőlem, és a számat harapdálva próbáltam visszafogni sikolyaimat. Amikor azonban ujjait is megéreztem magamban, nem bírtam tovább. Hangos tetszésnyilvánításomra felemelte a fejét, és győzedelmesen rám mosolygott.
A hajába kotorva csalogattam magamhoz közelebb, és amikor szánk ismét egybeforrt, éreztem, hogy lejjebb is kitölti a bensőmet. Egész testemen átfutott a borzongás, annyira jó volt őt újra érezni.
Egy ideig csak faltuk egymást, aztán lassan megmozdította a csípőjét, és kijjebb csúszott belőlem. Mindketten felnyögtünk, amikor egy gyors lökéssel visszaereszkedett. A fenekébe mélyesztettem az ujjaimat, hogy abba ne merje hagyni, de talán nem is tudta volna. Egyre gyorsabb tempóval űztük magunkat a gyönyör felé, és amikor elértük azt, acélként feszítettük egymásnak testünket.
Végül Rob ernyedten dőlt mellém, és a karjaiban ért utol az öntudatlanság.
Hangos csörömpölésre ébredtem, majd visszafojtott szitkozódás szűrődött be a szobába. Gyorsan magamra tekertem a lepedőt, és a nappaliba léptem. Azonnal megtorpantam, ahogy megláttam a szétszóródott üvegszilánkokat. Rob a szoba másik felében ült a földön, hátát a falnak támasztva. Nem láttam az arcát, mert a kezébe temette, úgyhogy csak reméltem, nincs semmi baja.
Megláttam pár lépésnyire a tegnap ledobott cipőmet, és belebújtam, majd átszeltem a szobát, hogy Rob elé guggoljak. Kezem a karjára tettem, de nem reagált a mozdulatra.
- Rob, mi történt? – kérdeztem ijedten, és éreztem, hogy nagy baj van. Gondolni sem mertem arra, hogy mi van, ha Tom…
- Újraélesztették – válaszolta, miközben rám emelte elgyötört tekintetét. – Kómában van. És nem mesterségesben.
- Nem – akartam nyögni, de csak egy artikulátlan hang jött elszorult torkomból.
Én is a fal mellé rogytam, és átadtam magam feltörő könnyeimnek. Amikor úgy ahogy elfogytak, oldalra fordítottam a fejem. Rob elgondolkodó arccal vizsgált, aztán halkan megszólalt.
- Szereted?
- Sokat jelent nekem – fogalmaztam óvatosan, nehogy félreértse.
Lesütött szemmel bólintott egy aprót, aztán feltápászkodott mellőlem, és nekem is segített a felállásban.
- Öltözz fel, bemegyünk hozzá.
Hangja kissé hidegen csengett, de nem tudtam hova tenni. Összekaptam a cuccaimat, és percek alatt elkészültem a fürdőszobában. A bejárati ajtónak dőlve várt, és szórakozottan játszott a slusszkulccsal. Már szinte előtte álltam, amikor észrevett.
- Menjünk – lökte el magát, és ugyanazzal a mozdulattal az ajtót is nyitotta.
A kórházba vezető út kínos csendben telt. Éreztem, hogy valami megváltozott, de ezt Tom állapotának tudtam be.
- Hogy van – kérdezte egyből Rob, ahogy meglátta Tom apját a folyosón.
- Semmi változás – jött a lehangoló válasz. – Most Phoebe van bent nála, egyszerre csak egyikünket engedik be.
Ismét a fal melletti széksoron kötöttünk ki. Zsibbadt aggyal néztem, ahogy a kórház lassan életre kel. Azt sem tudtam, hány órakor keltem, de leragadó szemeim árulkodtak róla, hogy igen rövid lehetett az alvással töltött idő.
- Pihenj egyet – karolta át Rob a vállam, felajánlva mellkasát. Befészkeltem magam, és pillanatok alatt elaludtam.
Az egész napunkat bent töltöttük, de nem állt be változás Tom állapotában. Este is csak azért mentünk haza, mert Phoebe elzavart minket, hogy pihenjünk. Bár nagyon kimerített az aggodalom, mégsem tudtam elaludni, és amikor végre sikerült, akkor is sűrűn felriadtam.
Reggel úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek. Szerencsére, Rob ismert már annyira, hogy egy csésze kávéval várjon. Hálásan vettem el tőle, és elgondolkodva figyeltem szomorú arcát. Mindent megadtam volna, hogy ismét vidámnak, gondtalannak lássam, és hogy Tom mielőbb felépüljön.
Közben nem csitult a bűntudatom sem, hogy miattam van életveszélyes állapotban. Minden percben rettegtem tőle, hogy megszólal a telefon, és rossz híreket közölnek velünk.
Megtettük a szokásos utunkat, és ismét a székeken vertünk tanyát. Halkan beszélgettünk, miközben Tom szülei felváltva látogattak be fiuk szobájába. Minden egyes ajtónyitásnál kérdőn néztünk rájuk, de csak elkeseredett fejrázásokat kaptunk.
- Kicsim.
Bársonyos simogatást éreztem az arcomon, és hunyorogva nyitottam ki a szemem. Már megint elaludtam.
Körbenéztem, és tudatosult bennem, hogy kettesben vagyunk.
- Történt valami – húztam ki magam feszülten.
- Tom felébredt. - Rob hangja komoly volt, és rápillantottam. Bíztatóan mosolygott, szemei mégis szomorúságot tükröztek. – Most jött ki tőle az apja. Téged szeretne látni.
Bizonytalanul felálltam. Álmomban sem gondoltam, hogy pont engem fog hívni. Az ajtóhoz léptem, és halkan kopogtam. Válasz ugyan nem érkezett, de nem is számítottam rá.
Amikor a szobába léptem, felerősödött a gépek hangja. Tom feje fehérlett a sok kötéstől, de szája gyenge mosolyra húzódott, ahogy meglátott.
- Szia – mondtam halkan, és ösztönösen végigsimítottam arcán. Lehunyta a szemét, és szinte földöntúli boldogság sugárzott róla.
- Szia Nicki.
Erőtlenül megpaskolta az ágyat, mire mellé ültem. Némi vívódás után a kezembe vettem az övét, és végigsimítottam kézfején. Enyhe szorítás volt a válasz.
- Aggódtunk érted.
- Nem kellett volna – húzódott szélesebbre a mosolya. – Halhatatlan vagyok.
- Ez nem vicces, Tom.
- Dehogynem. Legalábbis innen nézve. Egy kicsit sajnálom is, hogy életben maradtam, mert kitaláltam egy jó sírfeliratot: Így még nem jártam.
Felnevettem ezen a képtelen ötleten.
- Bolond vagy. És ha meghaltál volna, honnan tudtuk volna, hogy ezt kell feliratozni?
- Csak rájött volna valaki, ha eleget kísértek.
- Örülök, hogy visszatértél közénk – vettem komolyra a figurát.
- Azért én is – vallotta be. – Különben nem lenne, aki egymáshoz rugdos titeket Robbal. Tényleg, sikeres volt a békülés? Vagy hiába lékeltettem meg a koponyámat?
- Jól boronáltál. Örök hála érte.
Lejjebb hajoltam, hogy adjak az arcára egy puszit, de meglepetten fordult felém, és egy pillanatra összeért a szánk. Agyam nyugtázta, hogy nem volt kellemetlen érzés, sőt… Az ő lélegzete is kissé szaporább lett, és megbűvölve nézett a szemembe. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt újra megérintettem ajkait. Kezét a karomon éreztem végigsimítani, és halkan felnyögött, amikor nyelvem a szájába csúsztattam.
- Ezt nem szabadna – suttogta, mikor végre szétváltunk.
- Tudom.
- És azt is tudod, hogy én vagyok a társaság nőfalója? A leghosszabb kapcsolatom két hónapig tartott.
- Sejtettem valami hasonlót.
- Te vagy az első lány, akivel többet is el tudtam volna képzelni. – Lesütöttem a szemem a vallomásra, és éreztem, hogy égni kezd. – Sosem lennél velem boldog. Neki viszont az életet jelented – nézett az ajtó felé.
Lassan előbuggyantak a könnyeim. Most jöttem rá, hogy majdnem elveszítettem egy baleset miatt, milyen sokat jelent nekem. Nem annyit, mint Rob, mert ő volt a levegő, ami nélkül nem lehet létezni, de Tom is kitöltötte szívem egy részét.
- Szeretlek – vallottam be.
- Tudom. De azt is, hogyha választanod kéne köztünk, mindig alulmaradnék. Nekem elég az, ha boldognak látlak téged.
- Miért vagy ennyire jó hozzám? – suttogtam.
- Mert én is szeretlek.
Percekig elmerülten néztük egymást, de amikor nyílt az ajtó szétrebbentünk.
- Bejöhetek? – Rob hangja magamhoz térített, és ösztönösen végighúztam a kezem hajamon.
Pár lépéssel az ágynál termett, és a másik felén megállva nézett le barátjára.
- Na mi volt a célpont, ami miatt majdnem megszabadultunk tőled?
- Uhh… Nem fogod elhinni. Amikor a városba értem, egyszer csak az orrom elé ereszkedett egy pók. Tudod, mennyire iszonyodom tőlük!
- Egy póóóók? – próbálta Rob visszafogni a nevetését, de nem sok sikerrel. Én is jót derültem az eseten, sőt, Tom is egyre szélesebben vigyorgott. – Haver, ezt másnak inkább ne meséld el – javasolta, szerelmem, mikor kissé alább hagyott a jókedv.
- Emberek, ez nem kaszinó – jött beljebb egy nővér, és morcosan az ágyhoz lépett, hogy ellenőrizze a monitorokat. – Jobb lenne, ha hagynák, hogy pihenjen a beteg.
Rob egy gunyoros mosolyt küldött a nő felé, de engedelmesen az ajtóhoz lépett. Nem bírtam ki, hogy ne fogjam meg Tom kezét. Enyhén megszorította, és a szeméből szomorúság és szeretet sugárzott.
- Még jövünk – tátogtam felé, és az éppen háttal álló nőre nyújtottam a nyelvem.
Tom felvihogott, erre a hárpia felém fordult, de már az ajtó felé siettem.
- Éhes vagy? – kérdezte Rob, és máris a liftek felé terelt.
Magára vette a kapucniját, és mielőtt kiléptünk az épületből, a napszemüveg is felkerült. Nem messze volt egy gyorsbüfé, oda tévedtünk be, és miután kikértük a hamburgereket, behúzódtunk egy eldugottabb sarokba.
- Holnap elutazom – közölte.
- Hova? Mennyi időre? És miért csak most mondod? Rob én…
Számra tett ujja belém fagyasztotta a folytatást.
- Los Angelesbe megyek egy showműsor felvételére. Én csak azt akartam kérdezni, hogy… esetleg velem jönnél? Vagy ha maradni akarsz, azt is megértem.
Meglepett a váratlan kérdés, és kissé csodálkozva néztem rá. Visszafojtott lélegzettel várta a válaszom. Minden vágyam az volt, hogy vele menjek, egy pillanatra mégis elfogott a bizonytalanság. Vajon tényleg felkészültünk rá, hogy folytassuk ezt a kapcsolatot? Most működni fog?
Rob kissé félrehajtotta a fejét, aztán csalódottan elfordult.
- Felejtsd el.
- Nem, félreérted! Én menni szeretnék!
- Csak?
- Csak váratlanul ért. De igen – mosolyogtam. – Veled megyek!
Rob hirtelen felpattant a székről, és a kezemet megfogva húzott az utca felé.
- Mit csinálsz? – nevettem fel.
- Meg akarlak csókolni. De nem kell a közönség. - Behúzott egy sötétebb kapualjba, és a falnak nyomott. – Szeretlek – mondta, miközben a számra hajolt, és egy apró puszit adott rá. Aztán a nyakam szórta tele. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – koronázta meg minden egyes érintését, én pedig a fellegekben éreztem magam. Végre utat tört nyelvével a számba, és egy mindent elsöprő szenvedélyes csókban forrtunk össze.
