21. Gitár
- Nicole! Nicole, várj! – megfogtam a karját, mielőtt kiléphetett volna. - Sajnálom. Kérlek… nem tudom mi ütött belém.
- Csak egy kis időt kértem – mondta indulatosan. – Szerintem ez teljesíthető lett volna. És tévedsz, ha azt hiszed, én nem vártam ezt a napot.
- Kérlek, gyere vissza. Beszéljük meg. Szerintem mindketten elfáradtunk, ezért nem tudunk rendesen beszélni egymással. De talán megpróbálhatnánk. Kérlek!
Pár pillanatig fontolgatta szavaimat.
- Rendben – egyezett bele, és elindult a lépcsőn felfelé.
Meglepett. Biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani. Magamban fellélegeztem, de tudtam, csak a csatát nyertem meg.
Becsuktam magam mögött az ajtót ahogy a lakásba értünk, és nekidőltem, mintha ezzel örökre idezárhatnám.
- Nem tudom, mit szeretnél még tőlem, Rob. Gyakorlatilag az előbb kidobtál, mégis mit akarsz ezen megbeszélni?! – kezdett bele, és láthatólag nagyon feldúlt és megbántott volt. – Értem én, hogy nem vagyok a legjobb társaság mostanában. És talán tényleg elszúrtam, amikor visszamentem dolgozni, de azt hittem, hogy így lesz a legjobb. A kapcsolatunkról pedig feltételeztem, van olyan erős, hogy támogassuk egymást, ahelyett, hogy a másikba rúgnánk. És hiába mondod, hogy nem a tojás, mert az is. Tényleg nem volt szép dolog, hogy nevettem, de ez nem a főzőtudományodnak szólt. Vagyis… csak nem láttam még ilyen állagú tükörtojást, és vicces volt. De sajnálom. És a gyereket is sajnálom. Meg hogy ennyire magamba zuhantam. Több időt kellett volna magunkra fordítanom. És az a rossz az egészben… – gyanúsan csillogni kezdett a szeme, és elfordult, hogy ne láthassam. – az a rossz, hogy ha rendeződik is köztünk minden, nem tudom, meddig fog tartani, mert mindig jön valami, ami elrontja. És ez lassan felőröl.
Elhallgatott, és átrágtam minden egyes szavát. Igaza volt. Mindig jött valami. Ha más nem, a saját hülyeségünk. Vagy inkább az enyém. De nélküle lenni sokkal rosszabb volt. Ezt már tapasztaltam. És most hirtelen nem is értettem korábbi durva kirohanásomat. Hogy gondolhattam, hogy elküldöm magam mellől, amikor lélegezni is könnyebb, mikor velem van? Végül csak egyetlen erős érvet tudtam felhozni, és ezt hangosan is kimondtam.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, de megfojt ez az egész.
- Én bocsánatot kérek. Azt hiszem, nem megfelelően kezeltem a helyzetet. Nem kellett volna elvárnom, hogy az én akaratomnak megfelelően dönts. És türelmesebbnek kellett volna lennem veled.
- De te ilyen vagy, Rob. Nem kell miattam megváltoznod. És én is ilyen vagyok.
- Nem. Nincs igazad. Egyikünk sem úgy viselkedik, ahogy szokott. Mindketten kifordultunk önmagunkból.
- Talán, mert belefáradtunk egymásba – felém fordult, és szomorúan mosolygott.
- Nicole, ne mondd ezt – léptem hozzá, és finoman a kezem közé vettem arcát. – Csak felülkerekedtek rajtunk a problémák. Pár nap, és befejezem a forgatást. Utazzunk el valahova. Élvezzük ki, hogy vagyunk egymásnak. Hiányzol. Szeretlek.
Óvatosan közelítettem felé, de kissé hátrébb húzta a fejét, így megálltam a mozdulat közben.
- Nem tudom, Rob. Szerinted azzal megoldódnának a gondok?
- Igen – El akart fordulni, de nem hagytam. – Ha falakkal vesszük körbe magunkat, és ridegen viselkedünk egymással, az biztos semmit nem old meg. De ha elutaznánk, talán visszatalálnánk önmagunkhoz, és egymáshoz. Szerintem ennyit megérdemlünk. Ha így sem megy, oké, elfogadom, hogy vége. De ameddig nem próbálunk meg mindent, addig nem adom fel. És tudom, hogy nemrég még az ellenkezőjét mondtam, de én is kezdek felőrlődni, és csak annyit tudok biztosan, hogy szeretlek. És nem szeretném még egyszer átélni azt az időszakot, amikor külön voltunk, mert abba belehalnék.
Kétségbeesetten igyekeztem meggyőzni őt, de amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy elvesztettem a csatát. Elszorult a torkom, és most én fordultam el, hogy ne lássa a fájdalmamat.
- Sajnálom, Rob. Szerintem előbb magunkban kéne rendeznünk a dolgokat – mondta ki az ítéletet. – És nyugodtabban végig tudnánk gondolni a történteket, ha tartanánk egy kis szünetet.
Várta mit szólok, de erre nem tudtam mit mondani. Nem akartam. Iszonyatosan üresnek és fáradtnak éreztem magam. Nem érzékeltem, meddig állok ott vívódva a gondolataimmal, arra eszméltem, hogy hallom távolodó lépteit.
- Hívni fogsz majd? – fordultam felé kétségbeesetten. – Ha átgondoltad…
- Mindenképpen.
Állt az ajtóban egy rövid ideig, aztán váratlanul hozzám sietett, és ajka az enyémre tapadt. Nyelvünk egymásra talált, és soha nem tapasztalt szenvedéllyel csókoltuk egymást. Kétségbeesetten, mint aki tudja ez az utolsó, és ennél többet nem kaphat. Aztán lassan elhúzódott, és csak néztem, ahogy kilép az életemből.
(Nicole)
Végre beszélgettünk egymással, de nem éreztem, hogy ez bármit is megoldana. Úgy éreztem, a baba elvesztése valamit kiölt belőlem, és ezt nem tudtam feldolgozni. Tudatában voltam, hogy nagyrészt az én viselkedésem miatt hullt darabjaira a kapcsolatunk, és nem akartam, hogy Rob még ennél is többet szenvedjen. Minden egyes alkalommal megszakadt a szívem, amikor megláttam arcán a fájdalmat, amit én okoztam neki. Ő nem ezt érdemelte. Egy roncsnak éreztem magam, és elég volt, ha magamat gyilkoltam, nem akartam a körülöttem lévőket is tönkretenni.
A szívem kettészakadt, amikor otthagytam őt a lakásban, de tudtam, így neki is több esélye van tisztázni az érzéseit.
Még egy hét kellett, hogy belássam, nem maradhatok a mostani munkahelyemen, és felmondtam. Visszaköltöztem Angliába. Egyelőre nem vállaltam újabb munkát, viszont időm nagy részét Richardnál töltöttem. Nagyon hiányzott Rob, de minden idegszálammal próbáltam őt kiűzni a gondolataimból, és az érzéseimre összpontosítani. És Tom is hiányzott, a kelekótyaságával együtt. De őt sem akartam bolygatni a történtek után. Vicky New Yerseyben kapott újabb munkát, és amikor érdeklődtem, kivel is van most, kitérő választ adott. Apám a szokásos köreit rótta szerte a világban, de többet beszélgettünk telefonon, mint az eddigi életem során összesen.
A megtakarított pénzem viszont fogyni kezdett, így kénytelen voltam összeszedni magam, és valami állás után nézni.
Az apróhirdetések nem hemzsegtek a szakmámba vágó ajánlatokkal, így sorra hívtam az ismerősöket, hátha horogra akad valami. Végül ismét Rita oldotta meg a gondom, és a kezembe nyomott egy telefonszámot.
Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy újabb film készült a Londoni stúdióban, és bár minden hely betöltött volt, az egyik sminkes ínhüvelygyulladás miatt visszamondta a munkát, így én kerültem a helyére.
Új arcok, új feladat, mégis felszabadultnak éreztem magam, és kezdtem ismét úgy érezni, élek.
Az újságokat betegesen kerültem, nehogy szembetaláljam magam vele. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, amiért nem adtam neki semmi életjelet, de ezt próbáltam elfojtani, meg az ürességet is, amit a hiánya okozott.
Aztán egyik nap mégis megláttam őt, egy magazin elején, amit az asztalomon felejtettek. Nem csak attól szorult össze a szívem, hogy úgy mosolygott a mellette álló lányra, mint régebben rám, hanem attól is, hogy a rólunk készült kép is mellette virított, ami még a hírességek sétányán készült. Igaz, az én arcom nem lehetett jól kivenni, az tisztán látszott, hogy Rob szerelmesen tekint rám. Ettől a magam köré épített burok repedezni kezdett, és felszínre tört mögüle a fájdalom.
Kezdtem megkérdőjelezni saját épelméjűségemet, amikor rávettem, hogy tartsunk szünetet. Aztán rájöttem, hogy pont erre vártam, erre volt jó a különlét. Mert én még mindig őt akartam, és kész lettem volna bármire, hogy magam mellett tudhassam. De abban, hogy felhívjam őt, megakadályozott az újságban látott fotó. Mert mi van, ha ő is döntött már, és döntése ellentétes az enyémmel? És erről meggyőzött az előttem lévő kép, mert senki nem tud így nézni a másikra, ha nem érez iránta valami többet.
Vicky visszaérkezett Angliába. Felhívott, hogy csapjunk egy görbe estét, és nem tiltakoztam. Bármit elfogadtam volna, ami eltereli a figyelmemet Robról.
Kivételesen egy night clubban kötöttünk ki, és nem kis meglepetésemre mohón méregette a felhozatalt. Nem telt el sok idő, és mellénk csapódott két srác. Tőlem ugyan lehettek volna orkok is, az sem érdekelt volna, csak az számított, hogy végre felejtsek. De a pasik egész helyesek és normálisak voltak. Rég táncoltam már, és most olyan felszabadultnak éreztem magam, mint már rég nem. És persze az italok is megtették hatásukat. Szinte a kifulladásig tornáztattuk magunkat, aztán amikor már nem bírtuk tovább, leültünk az egyik üresen álló asztalhoz. A fiúkat Gregnek és Johnnak hívták. Mint kiderült, ez volt a törzshelyük, és egy nagyobb társasággal jöttek, de az est folyamán nagy részük lemorzsolódott. Egész jól elbeszélgettünk. Vicky és John teljesen egy hullámhosszon voltak, én Greggel egy kissé feszengve, kommunikáltam, de a végére egész feloldódtunk. Amikor búcsúzkodni kezdtünk, elkérték a telefonszámunkat. Vicky mosolyogva nyújtotta át a sajátját, én viszont nem éreztem, hogy kész lennék egy újabb kapcsolatra. De megbántani sem akartam greget, és végül is egy telefonszám még nem jelent randit, úgyhogy beadtam a derekam.
Másnap délután már hívott is, és bár nem állt szándékomban kettesben időt tölteni vele, amikor megemlítette, hogy a barátja is elhívta Vickyt, és ő igent mondott, elgondolkodtam a dolgon. Végül is, miért ne.
Abba a pubba mentünk, ahol már korábban is jártunk Vickyvel, és ahol Robbal és barátaival is összefutottunk. Reméltem, most másképp lesz. De mivel ő most Amerikában forgat, kevés esély volt rá, hogy meglepjen. Jött viszont helyette Tom. Vidáman, viccelődve, közben arcomat fürkészve köszöntött minket. Igazándiból nem tudtam rá haragudni, annak ellenére sem, hogy mint megtudtam, már Vickyvel sincs együtt. Csak, mint jó barát csapódott hozzánk, és úgy gondoltam, ha nekik ez nem jelent problémát, én sem akadok fenn rajta. Viszont az arcizmaim megsínylették, mert a folytonos nevetéstől már izomlázuk volt. Greg eleinte próbálta felvenni vele a versenyt, de egy idő múlva felhagyott vele, és kissé magába zuhant. Szinte megsajnáltam őt, de mire ebbe beleélhettem volna magam, már a bárpultnál ült, egy vörös hajú lánnyal.
Vickynek csöngött a telefonja, és kislisszolt a bejárat elé, hogy nyugodtabban tudjon beszélni. John is elhúzott a mosdók felé, mire Tom egyből kihasználta az alkalmat, és a lényegre tört.
- Miért nem hívtad fel?
- Úgy csinálsz, mintha nem beszélnétek egymással. Szerintem jól elvan – mondtam morcosan.
- Beszélünk, csak nem erről – másfelé nézett, mintha zavarban lenne, mennyit is áruljon el. – Kerüli a témát. Egy ideje.
- Egy ideje? Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy eleinte reménykedett, és várta, hogy felhívd. Csak rólad beszélt. Aztán elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy nem lehetett előtte szóbahozni téged.
- De gondolom, már túl van rajtam. És láttam az újságban a barátnőjét is. Szép lány.
- Szépnek szép, csak nem a barátnője.
- Neeem? – kérdeztem kissé elnyújtva, mert nem nagyon hittem el.
- Nem. Azt hitted? Ezért nem hívtad?
- Nem csak ezért, Tom. Sokáig én sem tudtam, mit akarok.
- De most már tudod? – nézett a szemembe, és én lesütöttem az enyémet, nehogy olyasmit olvasson ki belőle, amit nem akarok. De igyekezetem úgy látszik hiábavaló volt. – Te még most is szereted – állapította meg.
- Igen – mondtam halkan, és csodálkoztam volna, ha a nagy hangzavarban megérti.
- De akkor mi a baj? – kérdezett rá, ezzel bizonyítva hogy remek a hallása.
- Ő sem keresett egyszer sem. Szerintem túljutott rajtam.
Felpattant a székről, és döbbenten lestem, mire készül.
- Ti annyira hülyék vagytok!
Megfogta a karom, és úgy gondoltam, ha el akarom kerülni a véraláfutásokat, jobb ha követem őt, bárhová is ráncigál.
- Bocs, Vicky, vége az estének – szólt oda barátnőmnek ahogy a kijárathoz értünk, és kissé sértődötten vettem tudomásul, hogy ő még csak meg sem lepődött.
- Ülj be – parancsolt rám Tom, amikor elértük az autóját.
- Hova viszel? – faggattam, amint becsukódtak az ajtók.
- Meglátod.
- Tom, ne csináld már. Kiszállok, ha nem mondod meg.
Erre lenyomta a központi zárat, én meg durcásan fordultam az ablak felé. Néztem a fényárban úszó várost, aztán a házak ritkulni kezdtek.
Kissé feljebb kapcsolta a fűtést, mert már elég csípősek voltak az éjszakák.
- Légyszi, ne haragudj majd meg rám. Csak miattatok csinálom – mondta csendesen, és egy pillantást küldött felém.
Ekkor jöttem rá, hová is tartunk. A nyaralóba. De nem értettem, miért. Viszont nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy rákérdezzek, hiába fúrta az oldalam a kíváncsiság. És ettől a gondolattól, már megint Rob jutott eszembe. Ugyanezen az úton mentünk, amikor a lyukas oldalammal cukkolt. Elmosolyodtam az emlék hatására.
Tom kérdőn villantotta rám a szemét, de nem vettem róla tudomást.
Sóhajtva konstatálta, hogy néma csendben fog eltelni a hátralévő út.
Amikor megállt a ház előtt, nagy kegyesen kiszálltam, és karba tettem a kezem. Egy másik autó is parkolt a ház előtt, de nem volt ismerős. Összezavarodva követtem őt a nappaliig. A lámpa fel volt kapcsolva, és kíváncsian vártam, mi ez az egész.
Aztán egyszer csak sietős lépteket hallottam a lépcső felől, és Rob döbbent arcával találtam magam szembe.
- Ööö én akkor most megyek – nyögte ki Tom.
Első pánikreakcióm az lett volna, hogy elkapom a grabancát, és rákiáltok, meg ne merje tenni, de tekintetem találkozott Robéval. Érzelmek suhantak át rajta, de végül csak a végtelen szeretet tükröződött belőle.
Óvatosan közelebb lépett, mint aki fél, hogy csak egy látomás vagyok, és bármikor elillanhatok. Lassan emelte fel a kezeit, hogy az arcomra tegye őket, kissé megrándult a szája széle, de még nem mert mosolyogni.
- Hát tényleg itt vagy – suttogta.
Lágyan vette birtokba a számat, és már nem érdekelt, hogy került ide, hogyan nézett valaki másra, csak mi léteztünk.
Percekkel később tűnt csak fel, hogy Tom már nincs a házban, de ez most kevésbé izgatott.
- Gyere – húzott Rob a kanapé felé, miután megszabadított a kabátomtól, és leültetett.
Érdeklődve figyeltem, ahogy izgatottan eltűnik a szemem elől, hogy pillanatokkal később egy gitárral a kezében térjen vissza. Leült velem szemben a fotelba, és csillogó szemekkel fúrta tekintetét az enyémbe.
- Szavakkal sosem sikerült kifejeznem, mit érzek irántad, de talán ebből a dalból megérted.
Kissé megköszörülte a torkát, és pengetni kezdte a húrokat. Mielőtt megszólalt, félénken rám mosolygott, és én az összes szeretetemet belesűrítettem a pillantásomba, hogy tudja, nincs miért aggódjon.
Bársonyos hangja betöltötte a helyiséget, és megbabonázva hallgattam ezt a csodát. Lehunytam a szemem, hogy teljesen átjárja bensőm az érzés, és csak arra eszméltem fel, mikor elhallgatott.
- Ez csodálatos volt, Rob – mondtam halkan, és lassan felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá.
Letette a gitárt, és a csípőm átkarolva vont közelebb magához. Arcát a hasamba fúrta, miközben ujjaim a haját kotorták végig újra és újra.
Mintha hazaérkeztem volna. Tökéletes volt a pillanat, és szerettem volna, ha az idő megáll.
De telefonjának a csörgése ráébresztett minket, hogy ez koránt sincs így.
- Igen – emelte a füléhez, aztán egy pillanat alatt sápadt el az arca. – Nem. Istenem. Az nem lehet.
Kérdőn néztem rá, de mivel még hallgatta a beszélőt, kénytelen voltam várni. Gyötrődő arccal fordult felém, amikor letette.
- Tom – mormolta.
- Mi van vele? – kérdeztem szinte sikítva.
- Karambolozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése