Színes álmok - 19. fejezet

Sziasztok!

Bocs, hogy ilyen későn, de meghoztam :) Jó olvasást!

Jenny

19. Szülinap

(Nicole)

Hallottam a hangokat magam körül, de nem akartam hallani. Csendet akartam, és hogy végre hagyjanak békén. Éreztem egy tű szúrását a karomon, aztán ringatózott alattam a föld. Ez jól esett. Elaludtam.

Amikor kinyílt a szemem, fehérséget láttam magam körül. Aztán elmosolyodtam, mert Rob arca kúszott a képbe.

- Szia – suttogta, és végigsimított a hajamon. – Hogy vagy?

- Kicsit fáradtan. Mi történt?

- Elájultál. Kórházban vagy – mondta, és elkomorodott az arca.

Fel akartam ülni, de fájdalom nyilallt a hasamba, és felszisszentem.

Egy orvos lépett be, és bemutatkozott.

- Hogy érzi magát?

Megismételtem, amit Robnak is mondtam, de közben szerelmem felé nyújtottam a kezem. Összekulcsolta az ujjainkat.

- Rendben – bólintott a doktor. - Miss. Howard. Önt kimerültséggel szállították be hozzánk, ami ebben a stádiumban még könnyen kezelhető. Gondolom, nem lepi meg, de sok pihenésre lesz szüksége. Viszont van itt más is. – Egy pillanatra, szerelmemre villant a szeme, aztán folytatta. – Valószínűleg az esés következtében, de ön elvetélt.

A szavak csak lassan nyertek értelmet, és amikor felfogtam őket, még akkor is hihetetlen volt.

- De hát… én nem tudtam. Hogy? Mennyi… mennyi idős volt?

- Legfeljebb két hónapos lehetett. Sajnálom – azzal elhagyta a szobát.

Éreztem, ahogy lassan a felszínre törnek forró könnyeim, és végigfolynak arcomon. Robra pillantottam. Fájdalmas, ijedt tekintettel nézett vissza rám, aztán lehunyta a szemét. Szerettem volna, ha mellém ül, és átkarol, de nem mozdult.

Letaglózott a hír, hogy volt egy babánk a szívem alatt és még csak nem is tudtam róla. Már akkor is velem volt, amikor Rob nem. Belőle egy rész. Amikor végiggondoltam, mikor foganhatott, eszembe jutott a rántotta. Hirtelen felnevettem, de aztán zokogásba fulladt.

Rob végre átölelt, és a mellkasára vont. Mondani akartam, hogy sajnálom, de nem bírtam megszólalni. Jó idő eltelt, mire lenyugodtam.

- Próbálj meg pihenni.

Visszafektetett a párnára, és felállt.

- Maradj itt – kértem.

- Mindjárt visszajövök. Küldök egy nővért, hogy adjon altatót.

Hangja üres, érzelemmentes volt, és ez megrémített. Néztem a távolodó alakját, ahogy kilép az ajtón, egyedül hagyva bánatommal.

Megkaptam az altatómat, és mielőtt öntudatlanságba estem volna, arra gondoltam, hogy nem volt semmi tünete a terhességnek. Legalábbis a fáradtságon kívül. De az lehetett a munkától is. Még a ciklusom sem maradt ki. Aztán valahonnan az agyam mélyéről bevillant, hogy nemsokára születésnapom lesz. Nem értettem, hogy juthatott ez most eszembe, de nem tudtam végiggondolni, mert elaludtam.

Amikor magamhoz tértem, már alacsonyan járt a nap. Körbenéztem a szobában, de Rob nem volt sehol. Ismét rám tört a sírás, de Rob válla helyett, most a párnám áztattam el. Bejött az éjszakás nővér, és egy sajnálkozó pillantás kíséretében odaadott pár tablettát. Nem kérdeztem mik azok, nem érdekelt. Szó nélkül vettem be őket, és reméltem, hogy hamarosan ismét utolér az öntudatlanság. Így volt.

Az újabb ébredés Vicky arcával szembesített.

- Szia – suttogtam rekedten.

- Szia. Jól ránk ijesztettél.

- Bocs – mondtam fintorogva és éreztem, hogy megint gyűlnek a könnyek, de visszanyeltem őket.

- Annyira sajnálom, Nicole.

- Hagyjuk. Most még nem bírok… - Meg kellett kérdeznem azt, ami az első gondolatom volt most, és az előző ébredésnél is. - Tudsz valamit Robról?

- Itt ül kint.

- Kint? Miért… - ráztam meg értetlenül a fejem, de aztán rájöttem, hogy ez nem Vicky problémája. – Majd… beküldöd?

- Igen. Úgyis rohanok, csak meg akartam győződni róla, hogy rendben vagy.

Nem vagyok rendben – akartam ordítani, de e helyett csak elrebegtem egy köszönömöt.

Amikor Rob belépett, egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, aztán lesütötte a szemét. Kissé tétovázva lépett közelebb.

- Rob – szólítottam meg. Féltem, hogy a terhesség, amiről nem is tudtam, éket ver közénk. Talán ő nem is akar gyereket. Soha nem beszélgettünk erről. Nem voltam benne biztos, hogy most túlélném, ha elhagyna e miatt.

- Sajnálom, Nicole – suttogta.

Vártam, hogy folytassa, de csak állt lehajtott fejjel.

Mit sajnál? Hogy terhes lettem? Hogy elment a baba? Vagy hogy elhagy? Teljesen hatalmába kerített a pánik, alig bírtam megszólalni.

- Kérlek, Rob.

Végre rám nézett, és az ő szemében is az a mérhetetlen fájdalom volt, amit én éreztem.

- Ne haragudj – hajolt közelebb, és végigsimított az arcomon. – Nem szabadott volna hagynom. Végig kellett volna hallgassalak a telefonban. Vigyáznom kellett volna rád. De nem tettem. - Felegyenesedett, és lemondóan felsóhajtott. - Megértem, ha nem akarsz többet látni.

Döbbenten pislogtam. Nem gondoltam volna, hogy magát fogja okolni a történtek miatt.

- Rob, gyere közelebb – kértem. Óvatosan leült az ágyam szélére és az enyémbe fúrta gyönyörű szemeit. – Szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Különben is, te nem tehetsz semmiről. Nekem kellett volna jobban figyelnem – Kissé hangosabban fújtam ki a levegőt, és ettől megrebbent a tekintete.

- Tudod, sokat gondolkoztam míg… odakint ültem. Nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Én csak néztem beletörődve, hogy napról napra egyre kimerültebb vagy. A lakáshoz kellett volna láncoljalak. Vagy be kellett volna vernem Larry képét. Mindegy mit, csak… - megfeszült az álla és a keze is ökölbe szorult. – Tennem kellett volna valamit. És akkor talán… - Elfordította a fejét, de pár pillanat múlva folytatta. – Justin mesélte, hogy amikor elájultál, Larry akkor is csak a csúszás miatt aggódott. Átnézettem a szerződésedet az ügyvédemmel. Be akartam perelni őket. Elvileg lett volna esélyünk, de… nem fog menni. A baba miatt…

- Bánod?

- Hogy nem lehet perelni? Igen! – Végre rám nézett, és szeme tele volt bizonytalansággal. - Akartad volna őt?

Nem kellett gondolkoznom a válaszon, mégsem szólaltam meg. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a közös gyermekünket. De Robbal együtt akartam őt. Egy családot. De vajon ő kész lett volna egy ekkora lépésre?

- Igen – böktem ki végül, és próbáltam a legrosszabbra felkészülni.

Szomorúan elmosolyodott.

- Az orvos azt mondta, lehet még gyereked.

Nem bírtam átsiklani a szóhasználatán: Gyereked. És nem gyerekünk.

Fáradtan hunytam le a szemem. A homlokomon éreztem ajkait, és amikor eltávolodott, ijedten néztem fel, mert azt hittem, megint el akar menni, de még az ágyon ült.

- Pihenj nyugodtan. Nem megyek sehova.

Ismét elaludtam, de zavaros álmok gyötörtek. Sokszor felriadtam, és ilyenkor mindig magamon éreztem Rob nyugtató kezeit.

Aztán elérkezett az a pillanat, hogy úgy éreztem, ha tovább fekszek, múmiává válok. Az orvos megengedte, hogy felkeljek, és elég gyorsan visszanyertem az erőmet. Felhívtam apát és Richardot is, megnyugtattam őket, hogy nem tűntem el, jól vagyok. A részleteket viszont elhallgattam előlük. Justin is meglátogatott, és megköszöntem neki a segítséget. Rob folyamatosan mellettem volt, csak cigizni szökött ki néha. Aztán én is vele szöktem. Sokat beszélgettünk, de a baba témát kerültük. Megtudtam, hogy Tom éppen aznap utazott vissza Angliába, amikor kórházba kerültem. Csak most tűnt fel, hogy nem is beszéltünk azóta, hogy kiderült, Vickyvel van. Már ha még együtt vannak. Elfogott a bűntudat, hogy ennyire nem tudok a barátaimról semmit. Most jöttem rá, hogy sokkal több időmet elvette a munka, mint gondoltam.

Amikor elhagyhattam a kórházat, azt hittem, Rob haza visz, de nála kötöttünk ki. Azt mondta, Vicky nagytakarítást csinál, és csak útban lennénk. Azért felhívtam a barátnőmet, hogy hátha társaságra vágyik, de csak Rob szavait ismételte meg.

Rob motyogott pár szót valami sürgős elintéznivalóról, végül sűrű elnézéskérések közepette elment otthonról. Bekapcsoltam a tévét, de miután semmi érdekeset nem találtam, inkább egy könyvbe bújtam bele. Összerezzentem a váratlan hangtól, amikor a telefonom üzenetet jelzett. Justin kívánt boldog szülinapot.

Nem lett tőle jobb kedvem. Örültem neki, hogy gondolt rám, de olyan érzésem volt, hogy mindenki más megfeledkezett rólam. Richard eddig mindig úgy intézte, hogy már reggel megkapjam a köszöntését, ha másképp nem, hát egy telefonhívással. Robbal sosem beszéltünk róla, kinek mikor van a születésnapja, és bár én tudtam az övéről, feltételeztem, ez nem kölcsönös. De tőle nem is vártam semmit, csak a közelségére vágytam.

Kezem önkéntelenül a hasamra vándorolt. Eddig sosem foglalkoztam vele, hogy gyerekem legyen, most mégis belém hasított a hiánya. De az is nyilvánvaló volt számomra, hogy Rob nem így gondolja. Megint fojtogatni kezdett a sírás, és hogy eltereljem a figyelmemet, bevonultam a zuhanyfülkébe. Nem sokat használt. Homlokom a fülke oldalának támasztottam, és hagytam, hogy könnyeim egybemosódjanak a vízcseppekkel.

Egy puha kéz simított végig a vállamon és maga felé fordított.

- Elázol – mormoltam, amikor megláttam, hogy Rob ruhában van, de fölösleges volt, mert már csurom vizesen tapadt rá a póló.

- Szeretlek – mondta figyelmen kívül hagyva megjegyzésem, és kisimított egy hajtincset az arcomból.

Gyengéden a számra hajolt, és finom becézgetésbe kezdett. Elsöprő erővel tört rám a vágy, és rájöttem milyen sok idő telt el az utolsó együttlétünk óta. Mindenről megfeledkezve préseltem hozzá a testem, mire felnyögött, és elhúzódott tőlem. Először nem is értettem, mi a baj, aztán eszembe jutottak az orvos szavai, a hathetes szexmentes életről, és lebiggyedt a szám. De bevillant az is, hogy csak bizonyos tevékenységek tiltottak, és felbátorodva húztam vissza magamhoz Robot.

- Mit csinálsz, Nicole?

- Csss.

Meglazítottam az övcsatját, és miután megszabadítottam a ruháitól, kezem örömmel szántott végig mellkasán. Ujjai a mellemre csúsztak, és mindkettőnkből felszakadt egy sóhaj, ahogy a bimbók megkeményedtek érintése alatt. Aztán lejjebb vándorolt a hasam felé, majd a fenekemen simított végig.

Ajka közben a nyakam, vállam csókolta, és levegő után kapkodott, amikor kezem rásimult meredező férfiasságára.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem árt? – kérdezte fejét a vállamba fúrva.

- Igen – leheltem, és szám az övét kereste.

Tenyerét előrehúzta a csípőmön keresztül, és ujja rásimult vágytól lüktető pontomra, de mielőtt átadhattam volna magam a jóleső izgalomnak, megfordított, és mellkasával támasztotta meg a hátam. Egyik kezét visszavezette a lábam közé, a másikkal pedig a mellem kényeztette. Fejem a vállára hajtottam, így szánk is egyesülni tudott, miközben magam mögé nyúltam, hogy én is beszálljak az élvezetszerzésbe.

Hangos sóhajainkat még a zuhany hangja sem tudta elnyomni. Érintése hihetetlen élvezetek felé kezdett röpíteni. Amikor a másik kezem is hátrasimítottam, hogy változatosabban tudjam izgatni, éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, és egy minden eddiginél hangosabb nyögés tört elő belőle. Éreztem a kezembe lüktető forró magját, miközben enyhén megremegett hozzám simuló teste.

Belecsókolt a nyakamba, és visszafordított maga felé. Ajka végigpuszilta a mellemet, hasamat, csípőmet, miközben térdre ereszkedett előttem. Egyik lábam megemelte, hogy a vállára támassza, és nyelvével végigsimogatta csiklómat. A hajába markoltam, hogy határozottabb kényeztetésre ösztökéljem, és nem kellett csalódnom. Elakadt a lélegzetem, ahogy a szájával izgatott, és megremegtem, mert éreztem a gyönyör közeledtét. Erősen tartott a csípőmnél fogva, hogy segítsen a talpon maradásban. Aztán elködösült minden más az élvezeten kívül. Szívem vadul lüktetett, és csodálkoztam rajta, hogy még nem szakadt ki a helyéből.

Felállt, hogy egy lágy csókban forrjunk össze, aztán elmosolyodott.

- Boldog születésnapot, Nicole.

- Köszönöm. Ennél boldogabb nem is kell.

És tényleg így gondoltam. Most még a magunk mögött hagyott tragédia sem tűnt olyan fájónak.

- Szeretnélek valahova elvinni. Igazából az lenne az én szülinapi ajándékom. – mondta csillogó szemekkel.

Hiába kezdtem faggatni, nem volt hajlandó többet elárulni. A fehérneműig eljutottam, aztán nyafogni kezdtem, hogy azt sem tudom, hogy öltözzek fel. Válogatni kezdett az itt lévő ruháim között, végül csüggedten nézett rám.

- Ezek nem a legalkalmasabbak. Várj csak.

Azzal kiviharzott az előszobába, és egy csomaggal tért vissza. Kérdőn néztem rá, de ő csak vigyorgott.

Kibontottam, és egy fekete koktélruha feküdt előttem, ízléses arany díszítéssel. Felsikkantottam az ámulattól, és belebújtam.

- Na, milyen? – perdültem meg.

Vállát az ajtófélfának támasztotta, és úgy pillantott végig rajtam.

- Elbűvölő vagy benne.

- Köszönöm, Rob.

- Azért azt be kell valljam, hogy Vicky segített egy kicsit. Nem igazán értek a női divathoz.

- Per pillanat kiegyezek vele, ha csak a férfidivathoz értesz – mértem végig őt.

Elképesztően jól állt neki a fekete öltöny. Önkéntelenül szaporább lett a lélegzetem.

- Menjünk, mielőtt meggondolom magam, és itthon maradunk – húzott gyengéden az ajtó felé.

Az autóban ülve újra rám törtek a fájó emlékek, pedig nem szerettem volna, ezt a szép napot kesergéssel tölteni. Sóhajtva fordítottam a fejem az ablak felé, hátha a város látványa eltereli a gondolataimat.

Rob finoman megsimogatta a combom.

- Minden rendbe jön, meglátod – vígasztalt halkan.

Hálásan pillantottam rá.

Pár perc múlva megálltunk egy étterem parkolójában. Sejtettem, hogy valami hasonlóra készül, de amikor bevezettek minket egy különterembe, elámultam a látványtól. Mindenhonnan ismerős arcok pillantottak rám, és egyszerre kiáltották, hogy boldog születésnapot.

Amikor Richardot, Ritát és apát is felfedeztem Vicky és Tom mellett, megint könnyek gyültek a szemembe. De ezek már a boldogságtól voltak, és egyáltalán nem bántam őket. Sorra köszöntöttem mindenkit, és amikor Justint is felfedeztem, csodálkozva néztem Robra, de ő csak vigyorogva megvonta a vállát.

- Neki köszönhetem, hogy értesültem, mi történt veled.

Justint játékosan megfenyegettem az elterelő telefonos hadművelete miatt, aztán amikor megláttam ki áll mellette, ismét nagyra nyílt a szemem a csodálkozástól.

- Matt! – sikkantottam, és a fodrász nyakába vetettem magam.

- Hello, drágám. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzom neked.

- Istenem, Matt, de jó téged újra látni. Hogy kerülsz te ide? Elrángatott Rob Londonból?

- Majdnem. Kitalálta, hogy én legyek a fodrásza a következő filmjénél, a filmgyár pedig belement. Szóval egy hét múlva kezdünk, addig pedig beilleszkedek.

El is felejtettem a zűrös napok alatt, hogy Robnak lassan lejár a szabadsága. Elfogott a rossz érzés, hogy ennyire magára hagytam, mikor sokkal kellemesebben is eltölthettük volna ezt az időt. Bűntudattal fordultam felé, és hozzábújtam.

- Köszönöm. Mindent köszönök.

Zavartan elmosolyodott, aztán a vendégek felé terelt. Mindenki elárasztott ajándékokkal, végül leültünk hogy elfogyasszuk az elénk tett finomságokat. Élénk beszélgetés kezdődött, amikor mindenki jóllakott. Egy idő után Rob és Tom kiszöktek, hogy rágyújtsanak, én pedig mosolyogva néztem utánuk. Örültem, hogy helyrejött a barátságuk. Vickyre néztem, hogy meggyőződjek róla, vele is minden rendben. Vidám nevetése nem hagyott kétséget felőle, hogy boldog.

Nekem is kezdett hiányozni a cigaretta, ezért a fiúk után mentem. Épp akkor léptek az ajtó felé, amikor én is odaértem. Tom rám mosolygott, ahogy elhaladt mellettem, én pedig viszonoztam. Titkon reméltem, hogy talán lehet még köztünk olyan igazi barátságféle. Rob velem maradt, és kissé feszülten várta, hogy végezzek. Úgy tűnt, mintha készülne valamire, ezért várakozón fordultam felé.

- Nicole. – Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Arra gondoltam, hogy talán… Mit szólnál, ha… ha te lennél a sminkesem a mostani filmnél?