20. Keserű méz
- Nicole. – Megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. – Arra gondoltam, hogy talán… Mit szólnál, ha… ha te lennél a sminkesem a mostani filmnél?
Szemei tágra nyíltak, és csodálkozva nézett rám.
- Nem lehet – mondta végül.
Bármennyire is tiltakoztam ellene, végigfutott rajtam a csalódás.
- Miért? – kérdeztem keserűen.
- Mert… ez nem olyan egyszerű, Rob. Köt a szerződésem. És ha most máshova megyek, mi lesz egy-két hónap múlva? Dobjam el a biztos állásom?
- Ez az állítólagos biztos állás, csak kikészít téged! Itt kihasználnak! Nézz magadra!
Éreztem, hogy a szavaim kegyetlenek, de nem tudtam uralkodni az indulataimon.
Keresztbe fonta a karját és összeszorított szájjal elfordult.
Szemétnek éreztem magam, hogy pont a szülinapját rontom el, de azt hittem, kapva-kap az alkalmon, hogy állást válthat.
A vállára tettem a kezem, de lerázta magáról, és bement a többiekhez. Elszívtam még egy cigit, mielőtt én is csatlakoztam volna.
Szemem egyből őt kereste, de a maradék jókedvem is elszállt, amikor felfedeztem nevető arcát Tom és Justin között.
Hiába beszéltük át korábban a dolgokat, mégis elfogott a féltékenység, de hogy ne legyen feltűnő, inkább szóba elegyedtem Richarddal, hisz őt ismertem legkevésbé a jelenlévők közül, és tudtam, mennyire közel áll Nicolehoz.
Nagyon szimpatikus volt, és látszott, hogy rajong az unokahúgáért, de nem bírtam a teljes figyelmemet neki szentelni, tekintetem újra és újra a nevetgélő hármas felé irányult.
A cérna akkor szakadt el nálam, amikor Justinhoz hajolt, hogy egy szalvétával letörölje a száján maradt csokidarabot.
Elnézést kértem Richardtól, és felpattantam. Amikor mögéjük álltam, mindhárman várakozva néztek rám.
Megköszörültem a torkom, mert hirtelen nem tudtam mit mondani, és ettől irtó hülyén éreztem magam. Végül Tom oldotta meg a kínossá vált helyzetet. Arrébb ült egy székkel, és az üresen maradt helyére bökött, hogy foglaljam el. Megeresztettem felé egy félmosolyt. Nicole viszont döbbenetemre felpattant a helyéről, és egy halk bocsánatkérés után elsétált az asztaltól.
- Ajaj – szólalt meg Justin. – Úgy látszik, nagyon kiakasztottad valamivel.
Küldtem felé egy gyilkos pillantást, mire vállat vont, és elkezdte majszolni az előtte lévő csokitorta maradványait.
- Mit szólnál, ha kiülnénk a bárpulthoz? – javasolta Tom.
Na ezt szerettem benne. Ezért volt ő a legjobb barátom. Nem is válaszoltam, csak felálltam, és megindultam kifelé.
Egy felessel indítottunk, de a második mellé már sört is kértünk. Nem beszélgettünk, de ez így volt jó. Aztán Justin állt meg mellettünk, és intettünk neki, hogy csatlakozzon. Hármasban folytattuk a néma ivászatot. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni a srác.
Közben odajött Matt, hogy elköszönjön, aztán Richardék és Nicole apja is távozott. Egy idő után Justin is kászálódni kezdett.
- Én lelépek fiúk – veregetett vállon minket.
Lekezeltünk vele, aztán ismét a sör felé fordítottam figyelmemet.
- Nem lesz ez így jó – szólalt meg Tom egy kissé akadozó nyelvvel, mire csak sóhajtva vállat vontam.
- Elmentünk – hallottuk meg Vicky hangját, és amikor hátrafordultunk, már csak a távolodó alakjukat láttuk.
Összenéztünk barátommal, és egyszerre pattantunk fel a székekről. Előkotortam valamennyi pénzt a zsebemből, és a pultra dobtam, aztán a távozó lányok után siettünk.
Már az utcán jártak, amikor utolértük őket. Megragadtam Nicole karját, de kirántotta a kezemből.
- Hagyj békén – mondta ingerülten.
- Nézd, Nicole. Ha az a bajod, hogy felajánlottam azt a kurva állást, sajnálom – törtek fel belőlem a szavak., de közben nem bírtam ellenállni annak, hogy kifejtsem bővebben a véleményem. – De oké, tedd tönkre magad, ha akarod. Végül is semmi közöm hozzá. A gyerekünket már megölte a te szeretett munkahelyed. De ehhez sincs semmi közöm, végül is nem szóltál, hogy apa leszek.
- Fejezd be, Rob! – kiabált rám Vicky, és harciasan elém állt. Egy ideig farkasszemet néztem vele. Gondolkoztam rajta, hogy félretolom az útból, de aztán úgy döntöttem, nem foglalkozok vele. Sarkon fordultam, és az autóm felé vettem az irányt.
- Így nem vezethetsz – hallottam meg Tom hangját magam mögül.
- Nem fogok – nyugtattam meg. – Csak kiveszem a napszemüvegemet belőle.
- Éjszaka van, ember. Minek neked az?
- Azt hiszem, holnap nagyon irritálni fog a nap – sóhajtottam. – Menj Vickyékkel, Tom. Én elleszek.
De nem mozdult.
- Visszamenjünk? – intettem az étterem felé, de tagadólag rázta a fejét.
- Inkább fogok egy taxit, és elkísérlek.
Amikor hazaértünk, azért elővettem két sört, és kiültünk vele az erkélyre.
- Ugye, tudod, hogy nagyon szemét dolgokat vágtál Nicole fejéhez? – szólalt meg váratlanul.
- Tudom – morogtam ingerülten. – De nem hiszem el, hogy képes ezek után visszamenni arra a kibaszott helyre. És a gyerek… - nem tudtam folytatni, mert hirtelen elszorult a torkom.
- Nem tudott róla! – mondta élesen.
- Tisztában vagyok vele! – kiabáltam, aztán csendesebben folytattam. –Csak … nekem is fáj az elvesztése. És azt a legnehezebb feldolgozni, hogy most is élhetne, ha nem esik össze a kimerültségtől. De ő folytatni akarja ezt az önpusztító életmódot.
- Adj neki egy kis időt. Még nagyon frissek a sebek.
Fáradtan a kezembe hajtottam a fejem.
- Lehet, hogy ez egy meddő beszélgetés, mert már megint mindent elbasztam.
- Hát, nem kímélted.
- Kösz – nyögtem fel.
Megint hallgatásba burkolóztunk, de Tom egy idő után felrángatott, és betolt a hálószobába. Bedőltem az ágyba, és nagyon gyorsan elnyomott az álom.
Másnap arra ébredtem, hogy rám süt a nap, és égette a szemem, amikor kinyitottam.
Morogva tápászkodtam fel, és az órára pillantottam. Megdöbbentett, hogy már két óra. Kávéillat szállt felém, és a konyhába mentem.
Tom a pultnál állt, és épp szendvicseket gyártott, mellettük pedig két kávéscsésze állt.
- Szia anyuci – cukkoltam.
Nem reagált, csak a kezembe nyomta az egyik csészét, aztán folytatta a felvágottak kenyérre tornyozását. Nagyot harapott az egyikből, ahogy elkészült vele, a másikat pedig elém tolta.
- Kösz.
- Csak hogy legyen erőd helyrehozni, amit tegnap elbasztál.
Felnyögtem, ahogy eszembe jutott, miket mondtam Nicolenak. Biztos voltam benne, ha nem iszok annyit, másképp alakulnak a dolgok, és nem vágok olyanokat a fejéhez, amikről nem tehet.
- Az előbb beszéltem Vickyvel. Nem lesz egyszerű dolgod – közölte kíméletlenül.
Bólintottam, és a szendvics felé fordítottam a figyelmem, hogy eltereljem gyötrő gondolataimat.
- Ezek szerint most otthon van? – kérdeztem, miután végeztem.
- Igen – mondta sóhajtva. – Elkísérlek, mert Vickyvel be akarunk nézni Matthez. Azt ígérte tegnap, hogy csinál neki egy dögös frizurát.
Kissé meglepett barátom kijelentése, mert Matt nem szokott bevállalni ilyeneket, de úgy látszik, Vicky belopta magát a szívébe.
Amikor az ajtajuk elé értünk, inamba szállt minden bátorságom. Szólni akartam Tomnak, hogy várjon egy kicsit, de elkéstem vele, mert keze már a csengőt nyomta.
- Sziasztok – nyitott ajtót Vicky, de ahelyett, hogy beengedett volna, kilépett az ajtón, és felém fordult. – Ha nem teszed helyre, de nagyon a dolgaitokat, kiheréllek – közölte, aztán Tomba karolt, és a lépcső felé húzta.
- Kösz, Vicky, ezzel most sokat segítettél – mormoltam az orrom alatt.
Kezem a kilincsre tettem, és próbáltam magam meggyőzni, hogy menni fog ez nekem.
Nicole az ablaknál állt, nekem háttal. Az ajtócsukódásra kissé megfordult, de csak egy pillanatra.
- Szia – köszöntöttem, és fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Egy sajnálom, vagy egy megbántam, olyan semmitmondónak tűnt most.
Végül ő kezdett beszélni anélkül, hogy megfordult volna.
- Nem kell bocsánatot kérned. Igazad volt. Tényleg az én hibám, hogy elvesztettük.
Megdöbbentett a szavaival. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi azt a sok idétlenséget, ami tegnap kicsúszott a számon.
Amikor végül megfordult, mosolygott, de a szemei üresek voltak. Megijesztett vele. Talán tényleg tönkretettem mindent.
- Ettél már? – kérdezte. - Süthetnénk egy kis húst. Én nagyon megéheztem.
Összezavart a viselkedésével. Úgy tett, mintha mi se történt volna. Miután továbbra sem mozdultam, sőt szerintem meglehetősen bamba arcot vághattam, hozzám lépett, és a kezem után nyúlva húzott a konyha felé.
- Jól vagy? – tudakoltam meg mégis.
- Persze. Minden oké.
Félig eltűnt a hűtőben, és én még mindig nem tudtam hova tenni ezt az egészet.
- Vagy inkább halat ennél? – lobogtatott felém egy papírzacskót, amiben feltehetőleg a hal lehetett.
- Mindegy – nyögtem ki.
- Jaj, Rob. Lazíts már. Szerintem a hal jobb döntés. Előbb elkészül.
A pultra tette, aztán elővett egy tálat, és mindenfélét beleszórt.
- Összekevernéd ezt? – bökött rá. – Én addig megmosom a halat.
Összekevertem. Aztán néztem, ahogy beleforgatja a szeleteket. Viszont mielőtt a tűzhelyhez léphetett volna, elkaptam a csuklóját.
Egy pillanatra felizzott a szeme, aztán újra felvette azt a közönyös maszkot.
- Nicole. Beszéljük meg.
- Nincs mit megbeszélni! Megtörtént, elszúrtam, sajnálom. Kedves tőled, hogy segíteni akarsz az állással, de már nincs miért aggódnod, mert jelenleg tök üres a méhem. Szóval köszönöm, de nem. Elengednél? – nézett a csuklójára.
Lehanyatlott a kezem, de nem álltam el az útból, hogy a sütőhöz léphessen.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak a gyerek miatt aggódtam. Nekem te vagy a fontos.
- Chh… Ezt inkább hagyjuk.
- Nicole, amiket tegnap mondtam… sajnálom.
- Nem kell sajnálkozni. Teljesen igazad volt. És most engedj a sütőhöz.
Félreálltam, majd tehetetlenül leültem. Figyeltem ahogy készülnek a szeletek. Annyira szerettem volna belelátni a fejébe, hogy tudjam, mivel hozhatom helyre a dolgokat, de mivel erre esély sem volt, csak némán vívódtam. Ahogy ő is.
Elém tett egy tányért, rajta a ropogósra sült hallal, majd leült velem szemben. Úgy éreztem, egy falat sem megy le a torkomon, de azért nekiláttam az evésnek, nehogy félreértse.
Neki sem lehetett sok étvágya, mert alig fogyott az ételből.
Aztán elpakoltunk. Olyan összeszokott mozdulattal dolgoztunk, mint a régi házasok, csak a hangulat nem passzolt bele a képbe.
Amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
Tomék érkeztek.
Nicole körbeforgatta Vickyt, majd megdicsérte a fején lévő költeményt. Én is csatlakoztam hozzá, mert nem akartam bunkónak tűnni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt, hogy néz ki.
Amikor leültek a tévé elé, Vicky felém küldött egy kérdő pillantást, de csak egy fintort kapott.
Végül kiosontunk Tommal, hogy a tetőn elszívjunk egy cigit.
- Na, mi a helyzet? – érdeklődött, ahogy kettesben maradtunk.
- Semmi jó. Átment zombiba. Nem érdekli semmi, legkevésbé pedig én. Azt mondta, igazam volt tegnap.
- Basszus.
Ettől azért többet vártam Tomtól, de végül is nem az ő problémája, miért agyalna rajta, hogyan oldjam meg az életem.
A következő napok hasonló hangulatban teltek.
Nicole visszament dolgozni, én meg forgatni kezdtem. Mivel megoldható volt a kis távolság miatt, majdnem minden este hazamentem. Jó párszor találkoztunk is egymással, csak amikor valamelyikünknek elhúzódott a munkanap, akkor mellőztük egymás társaságát.
Viszont újra fáradtnak tűnt, és én is annak éreztem magam. Ezzel együtt nőtt az ingerültségünk is, de egyelőre elkerültük a veszekedéseket.
Kicsit oldódott ugyan a köztünk lévő fagyos hangulat, de azért a távolság továbbra is megvolt. Talán csak az ágyban oldódtunk fel annyira, hogy majdnem tökéletesnek hatott volna minden, ha ezek az együttlétek nem lettek volna korlátozva az orvos utasítása által.
Viszont egyre közeledett a hat hét letelte, amikor elhárulnak az akadályok, és azt vettem észre, hogy izgulok, vajon akkor hogy alakulnak a dolgok.
Nem tudom, mit vártam, mire lesz jó az egész, hisz ameddig nem beszélünk egymással nyíltan és őszintén, úgysem oldódnak meg a problémák.
Aztán Nicole visszament az orvoshoz, és mindent rendben talált. Ezt csak telefonon tudtam meg, mert elhúzódott aznapra a forgatás.
Másnap viszont korábban sikerült végeznem, és összetákoltam egy kis vacsoraféleséget, hogy azzal várjam.
Fáradtan ért hozzám, de amikor meglátta az erőfeszítéseimet, elmosolyodott. Megdobbant a szívem, annyira rég láttam ilyen őszintén nevetni. Aztán a zavarom támadt fel, mert szívből kacagni kezdett.
- Ne haragudj – fuldokolta. – Csak ez… ez tükörtojás akar lenni?
- Annak szántam – mondtam most már dühösen.
- Tényleg bocs – mondta, de a nevetést nem bírta abbahagyni.
Romokban hevert az önbecsülésem, és már éhes sem voltam. Mérgesen hagytam ott, és az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy cigit. Meglepetésemre csatlakozott hozzám, pedig mostanában nem szokott.
Vett egyet a dobozból és háttal a korlátnak támaszkodott. Én is ezt tettem, csak kihajolva, az utcát kémlelve.
- Nem értem miért raboljuk egymás idejét – szólaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Nem úgy tűnik, hogy megy ez nekünk, Nicole.
- Szakítani akarsz? – akadt el a lélegzete.
- Már magam sem tudom. Vártam ezt a napot – fordultam felé. – Olyan rég… éreztük egymást. Azt hittem, te is várod. Bár ahogy mostanában vagyunk… Már semmiben sem vagyok biztos.
- Ne haragudj a tojás miatt.
- Nem a tojásról van szó! – csaptam a korlátra.
Ijedten összerezzent. Ez kissé kijózanított, és elé léptem.
- Hiányzol.
Az arcát fürkésztem, hogy lássak valamilyen reakciót, de lehunyta a szemét.
- Még nem megy – szűrte a fogai között.
- De miért?
- Kérlek, adj még egy kis időt.
- Rendben. Mennyit kérsz? Egy hetet? Kettőt? Egy hónapot? Megkapod. Én meg addig próbálom magam érzelmileg elhatárolni tőled. Ja, és majd jegelem is magam, mert így semmi kedvem az egészhez. Bár ha belegondolok, miért is ne. Egy kis érzelemmentes szexbe még senki nem halt bele.
Szavaim könnyeket csaltak az arcára, és ettől bennem rekedt minden további mondandóm.
- Elmegyek – lökte el magát a korláttól.
Utána akartam menni, hogy megállítsam, de testem valahogy nem engedelmeskedett. Mintha agyam egy része nem fogta volna fel, hogy ez lehetséges. Hallottam a bejárati ajtó csukódását, aztán a lakásra telepedő csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése