Színes álmok - 10. fejezet

Sziasztok! Élvezzétek az olvasást annyira, mint én a sok-sok tetszett pipát. A megjegyzésekért külön köszönet. Most se legyetek szűkmarkúak. :D

Jenny

10. A zongora

- Ugye nem mondod komolyan, hogy egy órát kaptál a készülődésre, és csak a fürdőlepedőig jutottál?

- Elaludtam a kádban – feleltem morcosan. – Egy perc, és kész vagyok – vonultam a hálószobám felé.

Gyorsan magamra kaptam a frissen mosott farmert, meg egy ujjatlan blúzt, és visszarohantam a fürdőszobába. Átfésültem göndör fürtjeimet, tettem bele egy csatot, és gyors sminket tettem az arcomra.

- Kész vagyok – libbentem a nappaliba.

- Ez rekordidő volt, Nicki! – nézett elismerően.

Az étterem nem volt messze. Meg is lepődtem, hogy én nem ismerem, pedig a környékemen van. Úgy látszik, Tom jártasabb ezen a téren.

Családias hangulatú volt, a kerthelységben ültünk asztalhoz. Miután a pincér felvette az italrendelést, szemügyre vettük az étlapot. Mindketten bélszínt rendeltünk, Wellington módra.

- Hogy sikerült a múltkori meghallgatás? - faggattam miután a pincér elment.

- Jól, de csak egy hónap múlva kezdődik a forgatás. A történet Spanyolországban játszódik, viszont a legtöbb jelenetet stúdióban vesszük fel, szóval csak kb. másfél hetet leszek külföldön.

- Akkor nem szabadulunk tőled?

- Nem bizony! – nevetett. – Rátok telepszem, és rémálmotok lesz tőlem.

Egyre jobban kezdtem megkedvelni Tomot. Igazán jó fej, és a segítségéért nagyon hálás voltam. Igazi, jó barát. Amikor ezt szóvá tettem, zavartan legyintett, és elütötte egy poénnal. A vacsora jó hangulatban telt, és amikor végeztünk, lovagiasan hazakísért.

Másnap időben keltem, hogy munka előtt fogadni tudjam a festőket. Miután átadtam a kulcsokat, és mindent megbeszéltünk, rohantam dolgozni. Rob helyett, három statisztát kaptam, de nem volt velük sok dolgom. Miután végeztem, felhívtam Richardot, és beszámoltam a történtekről. Biztosított, ha bármire szükségem van, számíthatok rá. Végül elautóztam Tomék nyaralójába.

Nagyjából elpakoltam a ruhákat, amiket összekészítettem itt tartózkodásom idejére, amikor megszólalt a mobilom. Meg sem nézve ki hív, vettem a fülemhez.

- Igen?

- Szia, – hallottam a lágy hangot, és szívem vad zakatolásba kezdett.

- Szia, Rob. Nem hívtál tegnap – támadtam le.

- Ne haragudj, de nem volt semmire időm. Egész nap válaszolgattam az idétlen kérdésekre. Komolyan mondom, fel kéne venni magnóra a válaszokat, úgyis mindig ugyanazokat kérdezik. Persze, az is igaz, ha eltérnek a sablontól, akkor a sajtósom leállítja őket. Na mindegy, mire végeztem, olyan késő lett, hogy nem akartalak felébreszteni a telefonnal. Ne haragudj.

- Persze, semmi gond.

- Hiányzol. Sokat gondolok rád – mondta csendesen, és felsóhajtott. – Ha tudnád, hogy most mennyire szeretnék ott lenni! – fakadt ki.

- Nekem is hiányzol – vallottam be. – Észre sem veszed, és elrepül ez a pár nap – győzködtem őt is, magamat is. – És ma mit csináltál?

- Úgy mostanra kipihentem a számból az izomlázat, délután pedig fotózásra megyek. És, veled mi történt mióta eljöttem? – kérdezte.

Beszámoltam az elmúlt nap eseményeiről, és megjegyeztem, hogy Tom mennyire rendes és segítőkész.

- Ja! Az! – jött a reakció keserű hangon.

- Baj, hogy segített? – kérdeztem értetlenül.

- Nem. Ne is foglalkozz vele. Csak… áh, hagyjuk. Hogy áll a lakásod?

- Egész jól halad. Ha minden igaz, holnapután kész vannak.

- Nagyszerű.

Hallottam, hogy a háttérből a nevét kiáltják.

- Bocs, most mennem kell, majd hívlak. Vigyázz magadra!

- Te is.

A hirtelen megszakadt beszélgetés után, kissé zavartnak éreztem magam. Úgy tűnt, mintha bántaná őt, hogy találkoztam Tommal, de nem tudtam rá logikus magyarázatot adni, végül is ő adta meg neki a címem.

Kedden, sikerült elintéznem, hogy másnap ne kelljen dolgoznom, mert szerettem volna megrendelni az új bútorokat. Munka után beugrottam a boltba, hogy vegyek némi élelmet.

A házhoz érve nyugtáztam, hogy Tom itt van. A kanapén ülve tévézett, mikor beléptem.

- Szia – pattant föl, ahogy meghallotta lépteimet.

- Szia.

A konyhába vágtattam, hogy kipakoljam a kaját.

- Valami baj van? – kérdezte a pultnak dőlve.

- Nincs.

- Akkor miért vagy ilyen morci?

- Csak fárasztó napom volt. Ne is törődj velem – legyintettem, de igazság szerint, Rob telefonján rágódtam. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozok vele, és megeresztettem egy halvány mosolyt.

Vállat vont.

- Mi a terved ma este?

- Hát, nem is tudom… Éhes vagy?

- Naná – mondta a szemét forgatva. – Azt hittem, már sosem kérdezed meg.

Viccesen a vállára csaptam, mire megropogtatta a kezeit, és úgy tett, mint aki nekem akar jönni

Úgy döntöttünk, mivel szép az idő, a kertben grillezünk. Amíg előkészítettem a húsokat és zöldségeket, Tom a tűz felélesztésével foglalatoskodott, ami a beszűrődő káromkodásokból ítélve, elég nagy küzdelemmel járt. Végül, egész gyorsan elkészült a kaja.

Amíg eszegettünk, a gyerekkori csínytevéseivel szórakoztatott, aztán elmesélte, hogy a testvérei révén ismerkedett meg Robbal, és elárulta, hogy nagyon kedveli, a Pattinson család minden egyes tagját. Már majdnem tizenegy óra volt, amikor búcsúzkodni kezdett, de még gyorsan segített eltakarítani a romokat. Hulla fáradt voltam, mire eljutottam az ágyig, de sehogy sem bírtam elaludni.

A telefonom pittyegése zavarta meg, álmatlan forgolódásom. Ránéztem a kijelzőre. Rob! Nagyot dobbant a szívem, és izgatottan nyitottam meg az üzenetet: Hiányzol! Már alig várom,hogy találkozzunk! Holnap hívlak, Rob.

Amikor a mobilom ébresztőt fújt, álmosan tapogatóztam az éjjeliszekrényen, hogy elhallgattassam. Végül az ágyam közepén akadtam rá, és eszembe jutott, hogy a kezemben szorongattam, míg el nem nyomott az álom. Úgy éreztem, mintha csak perceket aludtam volna.

Valamennyire összeszedtem magam, és elvergődtem a legközelebbi áruházig. Kómásan nézelődtem, megfelelő bútort keresve, és szerencsére nem telt sok időbe, míg megtaláltam a nekem tetsző darabokat. A szállítást, csütörtök délutánra egyeztettem, és sikerült kicsit korábban végeznem, mint amire számítottam.

Közben Rob hívott, hogy négykor száll le a gépe. Felajánlottam, hogy kimegyek elé a reptérre, de elhárította, mert mindenképp haza akart menni, hogy felfrissítse a ruhatárát. Végül abban maradtunk, hogy nála találkozunk.

Felhívtam a festőket, hogy mikor vehetném át a kulcsokat, de közölték, hogy csúsznak, és csak holnap készülnek el. Nem hagytam, hogy ez az apróság elrontsa a kedvemet. Ma jön haza Rob, és ez a tudat bearanyozott mindent.

Gondolkoztam, mit kezdhetnék magammal az elkövetkező másfél órában, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Apa vidéken van, Richard és Vicky dolgozik. Végül beültem egy kávézóba, és türelmetlenül számoltam a perceket.

Háromnegyed ötre értem Robhoz. Nem hittem, hogy már otthon lenne, de azért felvánszorogtam az emeletre, és csengettem. Meglepetésemre nyílt az ajtó, és ott állt velem szemben.

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni.

- Nicole – kezei gyengéden átöleltek. Szemem az övét kereste, de ahogy fölnéztem rá, ajka lágyan az enyémre simult. Első döbbenetemet az öröm váltotta fel, és kezdett megszűnni a külvilág, ahogy egyre mohóbban ízlelgetett.

- Hiányoztál – mondta boldog mosollyal.

- Te is – simultam formás mellkasának. Közben egyik kezével a hátam mögé nyúlt, és belökte a bejárati ajtót. – Mik a terveid? Segítsek csomagolni? Vagy valami egyebet? – néztem föl rá ismét.

- A vagy valami egyéb, az jó – kuncogott. – Viszont ölni tudnék egy zuhanyzásért, és kezdek éhen halni.

- És van itthon valamid, amiből kaját varázsolhatok?

- Passz. Talán van valamilyen konzerv, valamelyik konyhaszekrényben – intett az egyik ajtó felé.

Kíváncsian néztem szét a tágas, világos nappaliban. A bútorokon fehér és füstszín váltakozott. A nagy tévéállvány alatt, komoly hifi berendezés állt, két oldalán méretes hangszórókkal. A szoba egyik sarkát, fekete zongora uralta.

A fürdőből, már a zuhany hangja hallatszott. Elindultam a konyha felé. Itt is a világos színek uralkodtak, némi halványkék árnyalattal. Benéztem a hűtőbe, de egy doboz tartós tejet leszámítva, teljesen üres volt, csakúgy mint a szekrények. Persze ez várható volt, lévén, hogy Rob, már jó ideje nem tartózkodott itthon. Fogtam a telefonom, és rendeltem két pizzát, ennél jobb megoldás, hirtelen nem jutott eszembe.

A zongorához sétáltam, felnyitottam a tetejét, és leütöttem pár billentyűt. Szép hangja volt. Leültem, és játszani kezdtem az első dallamot, ami eszembe jutott. Emlékek tódultak az agyamba. Merengve értem a darab végére, majd hirtelen csönd lett.

- Ez gyönyörű volt – mondta nagyon halkan Rob. Keresztbe font karral támaszkodott a fürdőszobaajtónak, és döbbenten nézett. – Hol tanultál meg így zongorázni?

- Anyukám tanítgatott – mosolyogtam rá. – Ő nagyon profi volt, de nekem nem megy ám olyan jól, csak pár darabot tudok eljátszani.

- Zongorista volt?

Bólintottam.

- Nagyon tehetségesnek tartották – elmélyülten tanulmányoztam a billentyűket, hogy ne kelljen rá néznem. - Egyik reggel épp iskolába vitt, amikor autóbalesetünk volt. Azonnal meghalt. Én pár karcolással megúsztam. – húztam el a számat. – De most beszéljünk inkább rólad. Áruld el nekem, mi bajod van azzal, hogy Tom segített nekem?

- Azzal semmi – fintorgott, és gyorsan megindult az ajtó felé, mert csöngettek. A pizzát hozták, és kivonultunk a konyhába enni.

Egymással szembe ültünk asztalhoz, és vártam hogy folytassa, de szemmel láthatólag nagyon lekötötte őt, hogyan helyezkednek el a pizza szeletek a dobozban.

- Ugye tudod, hogy nem úsztad meg ennyivel? – mondtam két harapás között.

Megrágta a szájában lévő falatot, és hátradőlt.

- Csak arról van szó, hogy… látom rajta, hogy tetszel neki. És te olyan jól el vagy vele. Mikor L.A.-ben voltam, és olyan lelkesen meséltél róla, az olyan uhh… nem is tudom...

- Te féltékeny vagy? – nevettem fel a képtelenségen, de amikor megláttam kínlódó arcát, lehervadt a mosolyom.

- Tom csak egy jó barát – mondtam komolyan. – Jól el lehet vele hülyülni, és rendes is, de nekem te tetszel. És ő, soha nem bántana meg téged azzal, hogy lenyúlja a barátnődet.

- Tudom – kezét átcsúsztatta az asztalon, és összekulcsolta ujjainkat. Arcán még mindig bizonytalanság látszott.

- Szeretlek – csúszott ki a számon. Döbbenten kapta rám a tekintetét, én viszont ijedten néztem.

- Gyere ide – vont magához, és az ölébe húzott. Átkarolta a derekamat, arcát a nyakamba fúrta. Élvezettel simítottam végig lágy tapintású haját. Percekig ültünk így, egymást átkarolva.

- Amúgy, Bobbynak is tetszettél – mormolta a nyakamba.

- Azért nem fogom hagyni minden barátodnak, hogy a szárnyai alá vegyen.

- Az jó, mert van egy pár belőlük.

- Tényleg, mi történt a klubban miután elmentünk? – megemeltem kissé a fejemet, hogy jobban lássam az arcát.

- Ahj… - forgatta a szemeit. – Néhány rajongó, félrészeg állapotban, felfedezett. Adtam autogramot, fényképezkedtünk, meg minden. Nem is lett volna semmi gond, ha az egyikük nem indul be rám, olyan… szóval elég feltűnően. Aztán egyre többen lettek körülöttem. A fiúknak úgy kellett kimenekíteniük. Tök kínos volt az egész.

- Na, most akkor ki lehet joggal féltékeny? – cukkoltam.

- Ki fog hűlni a pizza – terelte másra a szót, lecsippentett belőle egy darabot, és a számba dugta.

Egymást etetve üldögéltünk, és közben beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszünkbe jutott: Születésnapokról, nyaralásról, munkáról, és amikor megemlítettem, hogy a Harry Potteren kívül semelyik filmjét nem láttam, nagyon meglepődött, de azt mondta, nem bánja, mert így objektívebben látom őt. Viszont nem értette, honnan tudtam róla annyi mindent, már az elején. Felvilágosítottam, hogy erre valók a magazinok, mire csak a fejét csóválva fintorgott.

Lassan szürkülni kezdett, és az eső is halkan kopogott az ablakon. Áttelepedtünk a nappali kanapéjára. Fejem a vállára hajtottam, miközben egy hajtincsemmel játszott.

- Mondd, Rob, hogy lehet az, hogy itt ilyen rend van? – mutattam körbe fél kézzel.

- Ez ilyen meglepő?

- Ne haragudj, de az eddig látottak alapján, igen.

Halkan kuncogott.

- Mielőtt átköltöztem Tomékhoz, eljött anya, és addig nyüstölt, míg rendet nem raktam. Azt mondta, nem lehet hetekre disznó ólt hagyni egy lakásban. A legrosszabb az volt, hogy még ellenőrizte is.

- Szegény ember. Rettentő sorsod van.

- Igen is, rettentő volt. Arról nem is beszélve, hogy most semmit nem fogok megtalálni. Nem mintha szükségem lenne bármire is… rajtad kívül – hangja teljesen ellágyult, és megemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. Szemei mosolygósan csillogtak.

Lágyan megcsókoltam, és közben lovagló ülésbe tornáztam magam a combján. Keze végigszántott a hajamon, és derekamhoz érve, felfedező útra indult a pólóm alatt. Amikor ujjai elérték a mellemet, halk nyögés hagyta el a szám. Csípőm közelebb vittem az övéhez, és ingerlőn nekidörgölőztem. Levegő után kapkodva szakadt el a számtól, és éreztem, hogy a nadrágja egyre jobban duzzad. A hajába túrtam, és lassan végigcsókoltam a nyakát, füle tövétől, a nyaka alatti gödröcskéig. Gyengéden lehúztam a pólóját, és ujjaim végighúztam a mellkasán.

Éreztem, hogy kissé megemelkedik, és a hátamon fekve találtam magam. A farmerem cipzárjánál tapogatózott, és amikor sikeresen kinyitotta, lassan kezdte lefejteni rólam, bugyimmal együtt, közben minden szabaddá váló testfelületem apró csókokkal kényeztetve. A nadrág hangosan puffant, mikor valahová a háta mögé hajította. Míg a sajátját is levette, megszabadultam a felsőmtől, és izgatott várakozással néztem rá.

Szemét végigjáratta a testemen. Ettől elfogott a szégyenlősség, és karom a mellem elé kaptam, de gyengéden félrehúzta, és izgató csókot lehelt a meredező halomra. Ujjai, közben ismét felfedező útra indultak, de amikor besiklott a két lábam közé, testem enyhén megremegett, és sóvárogva emeltem meg a csípőm. A karomnál fogva hirtelen felültetett, elém térdelt, kihúzott a kanapé széléig, és egy határozott mozdulattal már bennem is volt. Hangos sikkantás hagyta el az ajkam, de mohón rátapadt. Lökései egyre gyorsabbak lettek, ,és hirtelen felrobbant velem a világ. Pillanatokkal később, ő is követett, izmai megfeszültek a kéjtől.

Már egy ideje egymás mellett feküdtünk, kezeinket összekulcsolva. Élveztük a meghitt csendet. Rob, a hüvelyujjával lágyan cirógatta kézfejemet, és merengve nézte a plafont.

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem halkan.

Felém pillantott, és elmosolyodott.

- Azt mondtad szeretsz – tekintete visszatért a plafonra. – Én… Nicole…

Felkönyököltem, és mutatóujjam a szájára tettem.

- Csss. Ne mondj semmit. Semmi baj.

Kétségbeesett, hitetlen tekintettel nézett rám.