Színes álmok - 13. fejezet

Remélem, nem fogtok rám haragudni ezért a fejezetért. A kövi fejezet Rob szemszögéből lesz, akkor majd mindenre fény derül.

Cupp cupp: Jenny

13. Külön utakon

A következő két hét, életem eddigi legérdekesebb eseményének számított. Egy rövidebb mesefilm került felvételre, ezért sok gyerek volt a stábban. Vidám, és teljesen egyedi sminkeket kellett készítsek, amit a gyerkőcök, meglepő türelemmel viseltek. Nagyon a szívemhez nőtt Tara, aki folytonos csivitelésével, és vidámságával, egészen különleges légkört varázsolt maga köré.

Egyik nap meghívtam őt fagyizni, és pont a cukrászdában ültünk, amikor Rob hívott.

Végignevetgéltem a hívást, és amikor meghallotta, mi a jó kedvem oka, viccesen megjegyezte, hogy jobb lesz összeszednie magát, mert a végén, még újdonsült barátnőm miatt nem fogok utána repülni. Szinte minden nap beszéltünk telefonon, vagy sms-t váltottunk. Napközben mindkettőnket lefoglalt a munka, ezért nem volt olyan elviselhetetlen a távollét, mint ahogy eleinte számítottam rá. Az éjszakák viszont kissé nehezen teltek, mert olyankor volt időm gondolkozni, és folyton Ő jutott eszembe.

- A barátoddal beszéltél? – rántott vissza a valóságba Tara vékonyka hangja.

- Igen.

- Hogy hívják?

- Rob – mondtam mosolyogva, és újabb adag fagyit kanalaztam be.

- Rob, mint Robert? És ő miért nincs itt?

- Azért, mert ő is dolgozik. Most New Yorkban van.

- Az gáz. Messze van. És mit dolgozik?

- Színész – csúszott ki a számon, és ijedten kaptam elé a kezem. Szerencsére Tara nem vette észre önkéntelen mozdulatom.

- Ismerhetem? Úgy értem ismert?

- Figyelj, Tara. Ne kíváncsiskodj, mert kilyukad az oldalad – viccesen megböködtem, mire felkacagott. Erről eszembe jutott az a nap, amikor Rob mondta nekem majdnem ugyanezeket a szavakat. Újra az autóban éreztem magam. Magam előtt láttam nevetős arcát, ahogy az oldalam tapogatja, mert kíváncsi voltam, hova visz. Az emlék mosolyt csalt az arcomra. Tara szemem előtt elsuhanó kezei térítettek vissza a valóságba.

– Edd meg a fagyid.

Kissé morcosan nézett, majd felderült az arca, és határozott hangon szólalt meg:

- Ki tudom deríteni, ha akarom. Csak beírom a keresőbe, hogy New York, forgatás, Robert. Ha szerencsém van, csak egy nevet dob ki. Ha pedig többet, megnézem, ki van hozzád korban a legközelebb. Hány éves is vagy?

Felnevettem. Hihetetlen ez a lány. Épp hogy kilenc éves, és már kész haditerveket sző. Vívódtam egy sort, hogy erre mit lépjek. Nem szerettem volna, ha világgá kürtölődik, milyen kapcsolatban vagyunk Robbal, de Tarának sem akartam csalódást okozni. Végül komoly arccal hajoltam hozzá.

- Figyelj, Tara. Tudsz titkot tartani? De úgy igazándiból?

Érezte rajtam, hogy ez most nem vicc, úgyhogy ő is hasonló komolysággal nézett vissza rám, és bólintott.

- Tudod, azért nem szeretnénk, hogy mindenki tudjon rólunk, mert így sokkal nyugodtabb az életünk. És ha kedvelsz engem – felvontam a szemöldököm, és elmosolyodtam -, esetleg Őt, akkor ezt tiszteletben tartod.

Egyik kezét a szívére tette, másikat esküre emelte, és mélyen a szemembe nézve mondta:

- Becs szó, tőlem nem tudja meg senki.

- Köszönöm, Tara – egész közel hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam Rob teljes nevét.

Arcára teljes döbbenet ült ki.

- Aki a vámpírt játszotta? – suttogta, mire bizonytalanul bólintottam. Tudtam, hogy Rob nem szereti, ha így emlegetik, de magamban vállat vontam. Végül is, egy kislányról van szó.

Arca izgatott lett.

- A nővérem nagyon bírja. Én két éve láttam először a filmet, mert anya nem engedte, hogy előbb megnézzem. Hát nekem is nagyon tetszett. Mondd csak, tudnál nekem szerezni egy dedikált képet? Vagy mit tudom én, valamit?

Mutatóujjam a szája elé tettem, mert egyre hangosabban beszélt, de közben erősen kattogott az agyam. Aztán beugrott, mit fogok tenni.

- Oké, elintézve. De megígérted – néztem rá, mielőtt tárcsáztam.

- És be is tartom! – válaszolt komolyan, és nem volt kétségem felőle, hogy tényleg így gondolja.

Felálltam, és kissé arrébb sétáltam, hogy ne hallja mit beszélek, had legyen meglepetés.

- Máris hiányzik a hangom? – vette fel Rob nevetve.

- Igen, de most kivételesen nem ezért hívlak. Említettem neked újdonsült barátnőmet, Tarát, és szeretnélek megkérni egy szívességre.

- Mondjad – vált kissé óvatossá a hangja.

Eldaráltam az óhajom, és lélegzet visszafojtva vártam reakcióját. Valahogy nem voltam benne biztos, hogy örül a kérésnek. Rövid ideig csend volt. Szinte magam előtt láttam, ahogy ujjai végigszántanak a haján. Aztán felnevetett.

- Elképesztő ötleteid vannak, Nicki! – Magamban tudatosítottam, hogy először hívott így, de nem tudtam, ez most jót, vagy rosszat jelent. – Rendben, megteszem. De cserébe, én is kérek egy kis viszonzást.

Rob eldarálta mire tart igényt, majd visszasétáltam Tarához. Leguggoltam mellé, és magunk elé emeltem a mobilom.

- Mosolyogj, fotó készül. Szeretne megismerni – súgtam a fülébe. – És majd kéne a mobilszámod.

Meglepetten rám nézett, de aztán gyorsan kapcsolt, és rendezte a vonásait.

Megnyomtam a gombot, majd mindketten a képre néztünk.

- Ez elég jó lett – bólogatott felnőttesen, és kivette a készüléket a kezemből. Gyors mozdulatokkal bepötyögte a telefonszámát, majd visszaadta.

- Akkor küldöm is.

Rövid ideig türelmesen vártunk, majd a kezében lévő készülék üzenetet jelzett. Megnyitotta, és boldog sikkantás hagyta el a száját. Vagy egy percig csak nézte, aztán rám emelte nevetős szemeit.

- Köszönöm.

- Nincs mit, Tara. Megengeded, hogy megnézzem?

Átkarolta a nyakam, és úgy mutatta. Rob egy pillanatképet küldött magáról, és a fotóhoz tartozott egy rövid üzenet is: Sok szeretettel, a rendkívül bájos Tarának. Rob Pattinson.

Nem csak Tarát igézte meg ez az egész, én sem bírtam elszakadni a készüléktől. Ez annyira kedves volt tőle. Ahogy az üzenetről a képre siklottam, szinte elakadt a lélegzetem. Rob csibészesen mosolygott, és olyan szívdöglesztő szemekkel nézett, amitől mindig gyorsabb tempóra váltott a szívem. Végül összeszedtem magam, és felálltam.

- Ideje lenne indulni.

Nevetgélve ballagtunk vissza a szállodáig, ahol Tarát már várta az anyukája. Innentől kezdve a cukrászda napirendi pont volt.

Utolsó nap apám jelentkezett telefonon. Közölte, hogy itthon van, és szeretné, ha másnap meglátogatnám.

Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Már délelőtt el szerettem volna utazni, de így nem lesz belőle semmi. Ugyanakkor boldog voltam, hogy végre vele is találkozhatok.

Haza érve első dolgom volt, hogy jegyet foglaltam a kora délutáni járatra, majd írtam Robnak egy üzenetet, hogy hívom mielőtt a gépre szállok. Kipakoltam a bőröndöm, majd friss ruhákkal töltöttem fel. Apámhoz, már útra készen akartam menni.

Csöngetésemre, apa szinte azonnal ajtót nyitott.

- Hali – puszilt meg, és a konyha felé vezetett. – Rendeltem kínait, még meleg.

Magamhoz vettem egy dobozt, és falatozni kezdtünk. Gyanúsan méregettem apát, valahogy olyan furcsa volt a viselkedése, és ez az egész kaja dolog is.

- Hogy vagy? – törtem meg a csendet.

- Jól. Tegnap érkeztem, és több mint egy hétig itthon leszek. Eléggé felgyűlt a szerkesztőségben is a tennivaló. És te?

- Én is jól vagyok.

Ismét beállt a csend. Pár perc múlva halkan megköszörülte a torkát.

- Elutazol?

- Igen – néztem csodálkozva. – De ezt te honnan tudod?

- Richardtól. Azért kíváncsi vagyok, nekem mikor akartad elmondani.

Hirtelen megállt a pálcika a kezemben.

- Nem voltál itthon, Apa. És én sem.

- Tudod, erre találták ki a telefont.

Valahogy elment az étvágyam. Apa nem volt az a faggatózó típus, általában átsiklott a dolgokon, legalábbis ami a magánéletemet illeti.

- Hozzá mész?

- Kihez?

- Robert Pattinsonhoz.

- Igen. De… honnan…

- Én is láttam a pár héttel ezelőtt megjelent újságot. Tudod, amikor az autójában ültetek.

- És ezt csak most mondod?

- Ezt én is kérdezhetném, Nicole! Mégis mikor akartad elmondani, hogy együtt vagytok?

- Apa én…

Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Irtó kínos volt az egész szitu. Egyrészt ott volt apa munkája, másrészt nem értettem, mi ez a váratlan érdeklődés. Viszont sosem volt tabu téma köztünk, igaz, nem is vájkáltunk bele egymás magánéletébe. De mégiscsak az apám.

- Édesem – simított végig a karomon. – Tudod, hogy nem szoktam beleszólni a dolgaidba, de nem hiszem, hogy felmérted, mivel járhat ez az egész.

- Nem számít – pattantam fel a székről.

- Nicole, kérlek hallgass végig. Ha megneszeli a sajtó, hogy ki vagy, gyökeresen megváltozik az egész életed. Szét fognak cincálni. Tudni akarják majd az életed legapróbb részletét is. Vakuk fognak az arcodba villanni, és…

- Elég, Apa – szakítottam félbe emelt hangon. - Nem érdekel! Meg tudok birkózni vele, különben is, eltúlzod.

- Nem, Nicole! – Most már ő is kiabált. – Én több embert láttam ebbe az egészbe beleroppanni, mint azt te sejtenéd. Sajnálom hogy ezt kell mondjam, de egyáltalán nem támogatom a kapcsolatotokat!

- Tudod mit, Apa? Nem kell a támogatásod! – fújtattam magamból kikelve. – Eddig sem sokat érzékeltem belőle. Ne most kezdd el játszani a gondos szülőt. És most indulok. El kell érnem a gépet.

Ahogy az ajtó felé száguldottam, láttam fájdalmas arcát, de nem érdekelt.

Mire az autóhoz értem, már potyogtak a könnyeim. Nem mertem így elindulni. Fejem a kormányra hajtottam, és próbáltam megnyugodni. Percekkel később, semmivel sem éreztem magam jobban.

Első gondolatom az volt, hogy felhívom Richardot, de ezt egyből elvetettem. Az olyan árulkodós lett volna.

Rob! De mit mondhatnék neki, erre még nem voltam felkészülve. Különben is, az utóbbi napokban alig volt alkalmunk beszélgetni, annyira besűrűsödtek körülötte a dolgok. Nem akartam még ezzel is terhelni.

Vicky! Kétségbeesetten nyúltam a telefonért, de amikor csak a hangposta jelentkezett, még sűrűbbé váltak könnyeim.

Abban a pillanatban rám tört a hihetetlen magányérzet. Elméletileg két apám is van, de úgy látszik, nem sokra megyek velük. Az elmúlt években, annyiszor vágytam az igazi szülői gondoskodásra. Hogy átöleljenek, szeressenek, és megoldják a problémáimat. Hogy egyszerűen, csak egy gondtalan gyerek lehessek. De nem így, ahogy most apa tette. Ez nem gondoskodás. Azt sem tudja, mit érzek Rob iránt. Nem kérdezte meg. Vickyre is haragudtam, hogy pont most elérhetetlen. Tudatom mélyén érzékeltem, hogy igazságtalan vagyok vele, mégsem tudtam uralkodni az érzelmeimen.

A telefon váratlan hangja megriasztott. Alig láttam a kijelzőt, ezért vakon emeltem a fülemhez.

- Igen?

- Nicki?

- Tom – nyögtem, és még jobban rám jött a zokogás.

- Úr isten! Mi a baj?

- Seh… semmmi. Csak… ki… kihborultammm.

- Hol vagy most? Érted menjek?

Nagy nehezen bediktáltam a címet, és tíz perc sem telt bele, már az üvegen kopogott. Kiszálltam, és a nyakába borultam.

- Nyugi, kislány. Itt van Tom bácsi – simogatta a hátam.

- Gyors vol… voltál – hüppögtem.

- Persze, mert megvesztegettem a taxist. Na ülj be az autóba, majd én hazaviszlek.

Észre sem vettem, már a forgalomban araszoltunk. Nem faggatott, hagyta, hogy némileg összeszedjem magam.

A lakásajtót is ő nyitotta ki, és amíg kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, szerzett egy üveg ásványvizet a hűtőből, töltött két pohárba, és egyiket a kezembe adta.

- Köszi.

Mohón ittam, majd rá néztem.

- Nos, mi borított ki ennyire?

Ismét elsírtam magam.

– Olyan hülye bőgőmasina vagyok, ne… ne haragudj.

Mellém ült, és védelmezőn átkarolt.

- Ne viccelj már, végül is, mire valók a barátok?

Befészkeltem fejem a vállába, és amikor úgy ahogy lenyugodtam, elmeséltem neki az egész történetet. Így utólag már bántam, amiket apa fejéhez vágtam, de sok igazság volt bennük. Mikor a végére értem, beállt a csend.

Végül, Ő szólalt meg előbb.

- Már azt hittem…

- Mit hittél? – emeltem rá a tekintetem.

- Azt hittem, Robbal… szóval, hogy összeugrottatok.

Elmosolyodott, de szemei szomorúak voltak, rossz volt így látni őt. Kitartóan állta kutató tekintetem, majd szeme lassan az ajkamra siklott. Muszáj volt megnedvesítsem kiszáradt szám. Megbabonázva nézte önkéntelen reakciómat.

- Tom - zavartan elfordultam.

- Nem. Bocsáss meg. Én… szóval… - mondta. Nem értettem, hogy hova akar kilyukadni. Láthatólag küzdött a szavakkal. – Talán jobb lenne, ha elmennék – megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott.

A telefon csörgésére automatikusan ugrottam egyet. De most nem az enyém szólt, Őt keresték.

- Igen – szólt bele kissé kábán, majd megmerevedett. – Ööö… de. Itt van… Adom –csodálkozva vettem át a felém nyújtott készüléket.

- Tessék? – emeltem a fülemhez, még mindig az előbbi események hatása alatt, de semmilyen reakció nem érkezett. Kissé ingerülten ismételtem meg.

- Nicole? – jött a tétova hang.

- Rob?

- Én… kerestelek, de csak a hangpostád jelentkezett.

Kezembe kaptam a készüléket, és értetlenül néztem az élettelen kijelzőre.

- Nem tudom, mi történhetett. Talán véletlenül rossz gombot nyomtam meg.

- Bizonyára - jött furcsa hangon. – Azt hittem, már a reptéren vagy.

- Igen de… közbejött valami. Sajnálom. – Beállt a csend. Végül észbe kaptam, hogy adnom kéne némi magyarázatot. Annyi minden kavargott bennem, és nem akartam hogy félre értse amit mondok. Végül tétován kezdtem bele.

- Rob… én… nem is tudom, hogy mondjam…

- Tudod mit? Nem kell magyarázkodni. Felejtsük el. Felejtsük el egymást.