18. Stúdió
(Rob)
Átsöpört rajtam a fájdalom és a kétségbeesés, ahogy Nicole lélegzete elakadt a levél olvasása közben.
Amikor ráakadtam a fürdőben, rajtam is valami hasonló reakció futott végig. Először nem is fogtam fel a szavakat, de amikor eljutott tudatomig, hogy ez mit jelent, az idegesség elárasztotta egész lényemet. Még az elszívott cigi sem hozott megkönnyebbülést. Itt nem volt erkély, ahová elvonulhattam volna, de nem érdekelt. Kikönyököltem az egyik ablakon, és reméltem, az enyhe szellő egy kicsit kitisztítja zavaros fejem.
Aztán amikor lepihentünk, rájöttem, én is tettem olyat a külön töltött idő alatt, amit nem mondtam el neki. Hogy Kristen nálam aludt. Annyi bonyodalom volt már a kapcsolatunkban korábban, és nem akartam, hogy ez folytatódjon, pláne nem úgy, hogy esetleg újabb félreértések álljanak közénk. Reméltem, ha elmondom neki az igazat, talán ő is megnyílik, és magyarázatot kapok az egészre.
Nehezen hagyták el számat a szavak, és bíztam benne, hisz nekem. Hitt. Legalábbis úgy tűnt. Aztán vártam. A szívem a torkomban dobogott, és azt hittem beleőrülök a várakozásba. Úgy éreztem, talán segít neki, ha megadom a kezdő löketet, és rákérdeztem, szeretne-e megosztani velem valamit. Újabb hallgatás volt a válasz, és a szívem még jobban összeszorult. Aztán nem bírtam tovább, és elővettem azt a kurva levelet. Nicole reakciója, viszont rémülettel töltött el.
- Félreérted – suttogta egy idő múlva.
- Akkor megtennéd, hogy megmagyarázod?
Elfordult tőlem, és kiült az ágy szélére. Arcát a kezébe temette, onnan motyogta.
- Csak egy csók volt. És semmit nem jelentett nekem. Semmit nem éreztem. Pont, ahogy Tom írta.
Én is felültem, és kijjebb csúsztam mellé, de az arcát eltakarták kezei, és a haja. Hittem neki, csak nem értettem, miért nem mondta el.
- Miért nem mondtad el nekem? – mondtam ki a gondolatom halkan, és óvatosan hátrasimítottam a haját.
- Sajnálom – Kissé megrázkódott, mint aki sír, de nem voltam benne biztos. – Hülye voltam. Féltem. Nem akarlak elveszíteni.
- Nézz rám, Nicole.
Megfogtam a kezét. Először enyhén ellenállt, de aztán sikerült őket elhúznom az arca elől. A könnyek, amiket eddig tenyere fogott fel, most az álláig folytak.
- Ne haragudj – suttogta.
Nem haragudtam. Magam is meglepődtem, lehet, hogy kellett volna, de megpróbáltam bízni benne. Bennünk. Talán az is közrejátszott érzéseim alakulásában, hogy láttam Tomot Vickyvel, és elégtételt éreztem, hogy ilyen csúful lebukott Nicole előtt.
Hüvelykujjammal letöröltem a könnyeket, és Nicole-t magamhoz vonva ringatni kezdtem.
- Akkor nem haragszol? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem. Viszont dolgozni kell a kapcsolatunk jobbá tételén.
- Ezt hogy érted? – emelte fel a fejét, és nagyra nyílt szemei sűrűn pislogtak rám.
- Többféleképpen. Például, főzhetnénk együtt – vigyorogtam.
- De Rob – háborodott fel. – Nem is tudsz főzni. És amikor legutóbb együtt főztünk, akkor…
- Kolbászos tojás lett a vége.
- Rossz vagy – csapott erőtlenül a combomra.
- És ez a rengeteg ruha, ami rajtad van, szintén nem segít, hogy jobban elmélyítsük a kapcsolatunkat.
- Milyen rengeteg ruha? – nézett végig rövid hálóingén.
- Nekem ez jelenleg soknak tűnik – simítottam végig a mellén.
- Szex mániás vagy – mondta mosolyogva.
- Mi? Mit merészeltél mondani? – háborodtam fel játékosan, és a párnák közé nyomtam. – Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg egy kis bocsánatkéréssel?
A hétvége olyan gyorsan elrepült, mintha csak egy gondolatsuhanás lett volna. Hétfőn, bár korán keltem, Nicole már nem volt mellettem. Hazamentem, és rávettem magam, hogy rendet rakjak a lakásban, számítva rá, lehet, néha itt alszunk. Közben hívott Steph, hogy lemondva a forgatás, és ténylegesen szabad vagyok egy hónapig, leszámítva egy-két interjút, és fotózást.
Felhívtam Lizzyt, hogy megnyugtassam, szerencsés lett a nyomozás vége, aztán bevetettem magam a számítógép elé, hogy ellenőrizzem a netet, fent vannak-e már a szombaton készült fotók. Címlapfotók voltak. Elgondolkoztam rajta, vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy a sajtó érdeklődése csökkenjen irántam, aztán rájöttem, ezen hiába agyalok, csak felhúzom magam.
Lementem a sarki büfébe, és vettem egy szendvicset, aztán eszembe jutott, hogy Nicole biztos éhes lesz, mire hazaér, és neki is szereznem kéne valami kaját. Felmarkoltam pár mirelit pizzát, és siettem, nehogy felengedjen. Előkotortam a Nicole-tól kapott lakáskulcsot, és ahogy benyitottam, tudtam, nem vagyok egyedül. A konyha felől sült szalonna illata áradt, és Tom vidám nevetése töltötte be a helyiséget.
- Sziasztok – köszöntem rájuk, és a pizzákat becsúsztattam a mélyhűtőbe.
- Szia, Rob – nevetett rám Vicky. – Kérsz szalonnás tojást?
- Kösz, nem. Most ettem egy szendvicset. Nem tudod, mikor végez Nicole?
- Hát, az elmúlt időben, hét előtt nemigen ért haza.
Az órámra néztem. Még csak fél négy. Felsóhajtottam, és csodálkozva pillantottam fel, amikor Tom egy üveg sört nyújtott felém.
- Kösz.
- Cigi? – kérdezte, és fejével az ajtó felé intett.
- Benne vagyok.
Követtem őt, és amikor a folyosóra lépett, kíváncsi lettem, hol fogunk kilyukadni. Feljebb mentünk két emeletet, és kiléptünk a növényekkel díszített tetőre.
- Remélem, nem fogsz ledobni – mondta, miután megkínált a cigijéből.
- Megérdemelnéd – válaszoltam a füstöt letüdőzve. – Tudod, miért haragszom a legjobban?
Megrázta a fejét.
- Ha nem jövök el szombaton Nicole-hoz, ha nem vagyok vele, és úgy lát meg téged Vickyvel… tudod, az mennyire szarul esett volna neki?
Tom zavartan lehajtotta a fejét, zsebre vágta kezeit és a lábával lökdösni kezdte az ajtót. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ez azt jelenti, már az ő fejében is megfordult a gondolat, csak valószínűleg későn.
- Az a papír, amit írtál neki…
- Nem kellett volna. Hülyeség volt tőlem. Nicole mindig is csak téged szeretett. Sosem volt esélyem nála. Nem is tudom, mire számítottam, amikor megírtam azt a pár sort. Amikor találkoztam Vickyvel a szállodában, először… beszélgettünk. Ő azt mondta, Nicole mindig olyan jó kedvű, ha velem van. De én akkor rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz. Igazán boldognak csak akkor láttam, amikor veled volt. Tőled lesz boldog. Én még pótléknak is gyenge vagyok – hallgatott el, és várakozón rám emelte a tekintetét, talán hogy feloldozást kapjon.
- Na mesélj, mi ez köztetek Vickyvel? – könyörültem meg rajta.
- Tulajdonképpen semmi. Elvagyunk. Viszont atyám, tud egy-két dolgot – vigyorgott.
- Tom – nyögtem fel. – Kímélj meg a szexuális életedtől!
Miután percekig áradozott, szigorúan arról, hogy milyen jó fej Vicky, ráterelődött a szó Samre, és megtudtam, hogy rövidesen koncertet ad a városban. Azt tervezte, hogy a régi csapatot meghívja, szóval Marcus és Bobby érkezése is várható, aminek nagyon örültem, mert igazán rég voltunk így együtt.
Végül Vicky utánunk jött, hogy húzzunk lefelé, ha nem akarunk meredt rántottát enni. Én visszautasítottam a meghívást, és úgy döntöttem, bemegyek Nicole-hoz a munkahelyére, megvárom ott, hogy végezzen.
Tudtam, hogy a portán nem engednek csak úgy be bárkit, de bíztam az arcomban és bejött. Mivel jártam már itt korábban, határozottan mentem a célom felé. Ahogy az emeleti folyosóra léptem, szembe jött velem egy szőke lány, aki ismerősnek tűnt. Tudtam, hogy színésznő, de a neve nem ugrott be, és azt sem tudtam volna megmondani, miben játszott.
- Rob Pattinson!? – sikított fel. – Tudtam, hogy ez az én napom! El sem hiszem, hogy ekkora mákom van.
Csak pislogtam, mit jelentsen mindez, és kezdtem magam kissé kényelmetlenül érezni a sipító hangjától.
- Segíthetek valamiben? - nyögtem ki végül.
- Mi az hogy! A barátnőm nem fogja elhinni, hogy találkoztam veled. A sminkben van, megtennéd, hogy bejössz velem hozzá? Ő is nagy rajongód.
- Én is épp oda tartottam – mormoltam összeszorított fogakkal. Egyáltalán nem örültem, hogy így alakultak a dolgok.
Belém karolt, és közben folytatta mondandóját.
- El sem hinnéd, kiket alkalmaznak manapság. Az ember azt képzelné, Hollywoodban adnak a színvonalra. Van egy csaj, akit nem olyan rég vettek fel. Hát ne tudd meg! Múltkor is rosszul volt, úgy kellett őt összekaparni, erre ma is kihullt a sorból. Én igazán nem értem, miért nem vesznek fel jobb strapabírású embereket.
Finoman kiszabadítottam magam a karmaiból, mert közben a nyitott ajtóhoz értünk. Nicole fel sem pillantott, ahogy beléptünk.
- Ő az a csaj, akiről beszéltem – súgta a szőkeség Nicole felé intve. – Tudod, a gyengécske.
- Nicole? – kérdeztem meglepetten.
- Nézd, Drew kibe botlottam a folyosón – sipítozta a szőkeség, mire egy wow kiáltással felállt a székéről egy másik.
Döbbent tekintetem összekapcsolódott Nicole-éval, és kezdtem bánni, hogy ide jöttem.
- Bocsássatok meg - hárítottam őket felemelt kezemmel, és átverekedtem magam rajtuk.
- Kijönnél egy percre, Nicole? – kérdeztem, és láttam a tükörből, hogy a két lány szeme elkerekedik.
Szó nélkül követett a folyosóra, és kicsit arrébb húztam, hogy esélye se legyen senkinek hallani minket.
- Mit keresel itt, Rob?
- Csak gondoltam, bejövök érted, hogy legyen társaságod a hazaúton. De… azt hiszem, elszúrtam.
- Vissza kell mennem – mondta a kezeit tördelve.
- Csak egy perc.
- Rob. Most tényleg mennem kell – lépett egyet hátra.
- Várj – kaptam a karja után. - Mennyi idő múlva végzel?
- Úgy fél óra.
- Az autóban várlak – hajoltam hozzá, hogy adjak a szájára egy puszit, de nyílt egy ajtó, és ijedtem ugrott el tőlem.
Elgondolkodva néztem utána, ahogy visszabújt a szobába. Nagyon nem tetszett, amit tapasztaltam. Amit hallottam, meg főleg nem, hogy Nicole többször is rosszul lett. Ahogy pedig a szöszke beszélt róla, az végképp felháborított. Szerettem volna odamenni hozzá, és az arcába üvölteni, hogy akik a cicababa külsőt rávarázsolják a beképzelt arcára, azok is emberek. Mivel féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, ha újra összefutok vele, inkább gyorsan elhagytam az épületet, és beültem a kocsimba, ami távollétem alatt egy garázsban várta a visszatértemet.
Bekapcsoltam a CD lejátszót, és fejemet hátradöntve próbáltam ellazulni, nem sok sikerrel.
„Múltkor is rosszul volt, úgy kellett őt összekaparni, erre ma is kihullt a sorból.” A mondat folyamatosan visszatért a gondolataim közé, de bárhogy is agyaltam, nem tudtam rájönni, mi baja lehet Nicole-nak. Persze az is lehet, hogy a szőke eltúlozta a dolgokat. Aztán a szemem elé kúszott Nicole ijedt arckifejezése, ahogy meghallotta az ajtó nyitódását. És már előtte is nagyon feszült volt, hisz még sosem láttam, hogy a kezeit tördelné bármiért is. Nem igazán értettem mi lehetett az oka, hacsak nem a megjelenésem váltotta ezt ki belőle, meg ahogy a két lány reagált rá. Talán tényleg hülyeség volt eljönnöm ide. Nem is tudom, miből gondoltam, hogy majd láthatatlanul végigvonulhatok a folyosókon.
Szemem sarkából észrevettem, hogy Nicole kilép a kapun, és kiszálltam az autóból, hogy jelezzek neki, merre vagyok. Pár lépéssel ott termett, és sietve beült az autóba.
- Minden rendben? – kérdeztem, ahogy mellé ültem.
- Igen. Nem.
- Nicole – pillantottam rá, miközben indítottam. – Most melyik?
- Utálok itt lenni – suttogta.
- Elmondod, mi történt?
- Lehet, hogy csak fáradt vagyok. Nagyon fájnak a lábaim. Azt hiszem, nem szeretik ezt a sok ácsorgást.
- Nicole, légy szíves ne terelj. Mi történt?
- Csak egy kicsit rosszul lettem, és muszáj volt pihenjek pár percet. Semmiség az egész. Persze Larry, a főnököm, pont akkor kellett, hogy belépjen. Aztán üvöltözni kezdett, hogy ez nem egy szanatórium. És még a nézőközönsége is megvolt hozzá.
- Ez nem az első eset volt, ugye?
- Nem, hogy a fene vigye el. Mindig megtalál.
- Én a rosszullétre gondoltam.
Riadtan rám kapta a tekintetét, és végül lemondóan sóhajtott.
- Igen. Egyszer már előfordult. De biztos csak a fáradtság.
- Esetleg kivehetnél pár nap szabadságot.
- Rob, csak most kezdtem itt dolgozni, nem hiszem, hogy értékelnék.
- Hát, szerintem azt sem értékelik, ha kidolgozod a beled. Legalábbis Larry, biztos nem.
- Most biztos, hogy nem adnának szabit. Nemsokára megkezdik egy új film forgatását, és már ma elkezdtük a sminkpróbákat.
Közben megérkeztünk, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét, hogy hozzám jöttünk, de nem tette szóvá.
A fürdőszoba felé húztam Nicolet, és megnyitottam a vizet.
- A rohadt életbe, nincs kajánk – szitkozódtam, mert eszembe jutott, hogy a pizzákat a másik lakásba vittem, itt pedig teljesen üres a hűtő.
- Én nem vagyok éhes.
- Dehogynem. Enned kell, különben tényleg nem lesz erőd. Rendelek valamit, addig lazítsd el magad.
Már majdnem nyúltam a telefonért, de eszembe jutott, hogy a sarki boltban árulnak grillcsirkét, így inkább leugrottam, és vettem kettőt.
Visszaérve egy nagy tálra tettem az egyiket, és meg sem álltam vele a fürdőig.
Nicole szeme felcsillant, ahogy megérezte az illatot. Letéptem az egyik combot, és a kezébe adtam.
- Te nem eszel? – kérdezte, ahogy meglátta, hogy megmosom a kezem.
- Majd én is eszek.
Letérdeltem a kád mellé, és kezem a vízbe mártottam. Bal kezemmel kissé megemeltem az egyik lábát, a másikkal pedig masszírozni kezdtem a talpát.
- Mit csinálsz? – kuncogott.
- Kényeztetem ezt a gyönyörű fáradt lábat.
- Hát, ezt elbírnám viselni – nyúlt el fáradtan, és beleharapott a combba. Aztán felült, és a szám elé tette, hogy én is haraphassak belőle.
- Csak hogy legyen erőd kényeztetni.
Elfogadtam egy falatot, de aztán inkább a lábaira koncentráltam. Próbáltam nem feljebb pillantani, mert akkor elvesztem volna, de tudtam, hogy Nicole most nagyon fáradt, és nem akartam még jobban kimeríteni. Mire mindkettőt végigmasszíroztam, szemei már félig lecsukódtak. Kisegítettem a kádból, és amíg megszárítkozott, eltüntettem a csirkemaradványokat.
A hálószobába mentem. Nicole már az ágyban feküdt, ajka boldog mosolyra húzódott.
- Köszönöm – suttogta.
Adtam a szájára egy jó éjt puszit, aztán hagytam, had pihenjen. Visszamentem a konyhába, hogy én is jóllakjak, de kezdtem érezni, hogy az én agyam is tompulni kezd. Nekem is volt mit bepótolnom alvás terén, így hát eltettem magam másnapra.
Még sötét volt, amikor Nicole mobiljának az ébresztő hangja.
- Bocs, hogy felébresztettelek – mondta halkan. – Aludj, még korán van.
- Mennyi az idő? – kérdeztem kábán.
- Öt óra. Még hazaugrok, hogy átöltözhessek.
Felnyögtem.
- Nem lesz ez így jó.
- Sajnálom, Rob. Sejtettem, hogy ez így kényelmetlen lesz neked. Nem haragszom meg, ha más szórakozás után nézel. Mostanában nem vagyok a legjobb társaság.
- Miről beszélsz? – könyököltem fel. – Te attól félsz, én hogy szórakozom, ameddig te dolgozol? Buta lány, én miattad aggódok.
- Rendben leszek – hajolt vissza hozzám egy pusziért, de aztán kisuhant a szobából.
A következő napok sem teltek jobban. Nicole kora reggeltől késő estig dolgozott, és egyre fáradtabbnak tűnt. Közben Sam megtartotta a koncertet, és újra találkozott a régi banda. Nicole ugyan nem tudott velem jönni, de még így is hihetetlen módon élveztem az estét. Kezdett mindennapossá válni, hogy amíg ő dolgozik, én elintéztem a napi tennivalókat, és igyekeztem minél kiadósabb vacsorával várni. Még palacsintát is meg tanultam sütni, igaz, anya telefonos segítsége kellett hozzá.
Két hétig ment ez így, aztán egyik nap elfogott a rossz érzés, de mielőtt bepánikozhattam volna, megszólalt a mobilom. Nicole hívott.
- Rob? – szólt bele egy bizonytalan férfihang. - Justin vagyok, de ne értsd félre. Nicole kórházban van. Rosszul lett, és mentőt kellett hívni.
